Rossz szomszédság – török átok?
Irtóra zabos ám Szíjjártó Péter, a honi diplomácia vezetője a kijevi magyar nagykövet berendelése és az ukrán külügy tiltakozó jegyzékének átadása miatt. Amit még azzal is nyomatékosítottak: kitiltottak két magas rangú magyar tisztségviselőt – egyikük a Miniszterelnökség államtitkára, a másikuk homályban maradt – és más magyar állampolgárok beutazását is korlátozták, akik úgymond „beavatkoztak” az ukrajnai választásokba. Kormánypárti hazafiaknak ez nem dilemma. De mi a helyzet a demokratikusabb érzelmű hazafiakkal?
Mert ugye az a kérdés, hogy a Szíjjártó miniszter által most „nonszensznek” nevezett „nem túl barátságos hangnemű” és „nem barátkozó szándékú” ukrán válaszlépés indokolt volt-e vagy sem. Szíjjártó „hazafias” vélekedése szerint, ugyanis„a magyar kisebbségekkel való kapcsolattartás nem beavatkozás az ukrán belügyekbe”.
És (kimondatlanul) a szomszéd államra nézvést nem épp előnyös következményeket is kilátásba helyezve, ő még azt is közölte;
„…ez egy rendkívül kulturálatlan lépés, amelynek nyomán elég messzire kerül Ukrajnától az európai integráció útja.”
Ami viszont az ukrán külügy vezetőjét illeti, Dmitro Kuleba úgy nyilatkozott:
„Partnereinket hamarosan részletesen tájékoztatjuk a választásokba való magyar beavatkozás tényéről, erről már tájékoztattuk az EBESZ megfigyelő misszióját”.
***
Na most az egész „haragszom rád” ügy akkor pukkant, amikor az ukrajnai helyhatósági választások előtt a magyar külgazdasági és külügyminiszter „… közösségi oldalán írt bejegyzésében a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) jelöltjei és Babják Zoltán beregszászi polgármester melletti szavazásra buzdította a kárpátaljai magyarokat”. Erre az ukrán külügy nyomban „kemény reakciót” helyezett kilátásba, hozzáfűzve: „Elfogadhatatlan Budapestről „súgni" a választóknak, ez megsérti az ukrán jogszabályokat”.
***
Két, nyilvánvalóan eltérő narratíva áll egymással szemben. A honi meseszövés szerint, nagyon is belefér a magyar kisebbségekkel való kapcsolattartásba, ami történt. A szomszéd szövege alapján, meg irtóra nem fér bele, hanem igenis beavatkozás.
Eszünkbe sem jutna kétségbe vonni, hogy a hazai külügynek a határokon túl élő magyar kisebbség politikai pozícióit erősíteni szándékozó efféle megnyilatkozása hazafias indítékú. Nagyon is az! Talán a kelleténél is jobban. Hisz’ efféle biztatás nélkül is elég lett volna az anyaországi hatalomnak bíznia abban, hogy a kárpátaljai magyarság tisztában van a saját önkormányzati érdekeivel, és ezért magától értetődően a KMKSZ jelöltjeire és Babják Zoltánra adja majd a voksát. Ha csupán ez és így történik, akkor az ukrán hatalomnak a demokrácia játékszabályai szerint, zokszó nélkül el kell fogadnia a helyhatósági választás eredményét – és pont. Szent a béke, nincs diplomáciai jegyzék, se kiutasítás; simán épülhetnek az ukrán-magyar kapcsolatok. A magyar kisebbség nem köröm alatti szálka, hanem híd, „átmehet” rajta Ukrajna európai integrációja is. Aminek elmaradhatatlan része, hogy ott is érvényesüljön az európai demokráciafelfogás – beleértve a kisebbségi jogok érvényesülését és az önkormányzatiságot is.
Így viszont bánatosan megállapíthatjuk, hogy a magyar diplomácia „nyerhetett” egy zaftos nemzetközi botrányt, talán EBESZ-vizsgálatot is, és megint sikeresen rájátszott, hogy a jobb demokráciákban élők csak afféle nacionalista atavizmusként tekintsenek rá.
***
Egyébként nincs semmi ámulni való azon, ami történt. Mi már rég hozzászokhattunk, hogy a hazai demokrácia fellegvárában, a Parlamentben is úgy működik a gránitszilárdságú „demokratikusan választott kétharmad”, hogy ha egy éjfél előtt benyújtott javaslat nyomán, másnap-harmadnap voksolnak egy salátatörvény sokadik paragrafusa sokadik pontjának utolsó alpontja alá rejtett kormányzati akarat (módosító) jogszabályba foglalásáról, akkor egy előkiabáló diktálja a kormánypárti képviselőknek, hogy egyhangúan igen vagy nem gombot nyomjanak. Talán, mert nem bízik ez a hatalom még abban sem, hogy a rá voksolók által választott képviselők a saját, „jól felfogott” érdekükben, elkötelezetten követve a kurzust, a megfelelő gombot fogják megnyomni… Miért is bíznának meg akkor a centrális erőtér perifériáján, a határon túl, kisebbségben, szórványban élők magyar érdekek iránti elkötelezettségében? Mert mi van ugye, ha nem jut el mindegyikükhöz a hazai központi akarat üzenete? Ebből libernyákság, sőt, anarchia lehet!… Még képesek és a saját helyi ismereteik, meggyőződésük szerint választanak önkormányzati képviselőket…
Nem elég ám jó hazafinak lenni. Se itt, se ott. Azt kell gondolni a demokráciáról is, amit a pártállam „agytrösztje” mantráz: egy a tábor, egy a zászló!…
Persze az ukránok ezt úgysem lennének képesek megérteni. Genetikailag. Hiszen már őseiknek, a zaporozsjei kozákoknak is hiába írt IV. Mohamed szultán, aki igazán nem egy niemand volt. A megadásra felszólító levelét így kezdte „Én, a Szultán, a Tündöklő Porta ura, Muhammed fia, a Nap és a Hold fivére, Isten unokája és földi helytartója, a Makedón, Babilóniai, Jeruzsálemi királyságok, Nagy és Kis Egyiptom ura, a királyok felett király, uralkodó az uralkodók felett, példátlan lovag, senki által sem legyőzött harcos, az élet fájának birtokosa, Jézus Krisztus sírjának megingathatatlan őre, magának Istennek bizalmasa, a muzulmánok reménysége és vigasza, a keresztények megfélemlítője és nagy védelmezője”…
A kozákok nyomdafestéket nem tűrő válaszát itt inkább nem részletezném. De az iránt semmi kétség, a szultán is jó okkal mondhatta: „ez egy rendkívül kulturálatlan lépés”…
