Sem az állam, sem a bankok nem menthetik a bőrüket

Mire számíthatnak azok a hitelesek, akiknek még folyamatban van az ügyük?

Azokra gondol, akik még törlesztik havonta a szerződéseket? Jog szerint nekik az lenne az eljárásuk, hogy menjenek be a bankjukba, az ügyfélszolgálaton, vagy a fiókban vetessenek fel egy panaszjegyzőkönyvet arról, hogy az Európai Unió Bíróságának C-630/23 ítélete alapján a szerződésük semmis, és kérjék annak a helyzetnek a lehetővé tételét, hogy a túlfizetésüket visszakapják. Mert aki még mindig fizeti a „futamidőn belül” a kölcsönöket, az több mint valószínűleg túlfizetésben van. Zárják le az egész ügyletet, nézzék meg, hogy hány forintnyi hitelt kapott eredetileg, azt már visszafizette-e, az azon felüli részt pedig soron kívül utalják ki számára a késedelmi kamatokkal együtt.

Ezt egy bankfiók vezetője saját hatáskörében megteheti? 

Kötelességük a bank alkalmazottainak, hogy felvegyék az ezzel kapcsolatos jegyzőkönyvet. A banknak pedig kötelessége érdemben válaszolni a fogyasztónak. Ha mégsem teljesíti a fogyasztó fent említett uniós ítéleten alapuló követelését, akkor az egyfelől elmehet a Magyar Nemzeti Bank mellett működő pénzügyi békéltető testülethez, mert a pénzintézet nem teljesítette a törvényes kötelezettségét, illetőleg megnyílik számára az az út is, hogy egy perben kérje a bíróságtól a túlfizetésének visszatérítését. 

Ezt egyenként kell intézni, vagy lehetnek pertársulások is? 

Sajnos ebben az ügyben nem alakulhatnak pertársulások, ez fogalmilag kizárt, ugyanis minden egyes családnak, hitelt felvevőnek teljesen más összegű szerződése van. A szerződéses ügyletek – jellegüket tekintve – azonosak, de a szerződések érvénytelenségének jogkövetkezménye szerződésenként más és más, akkor is, ha főszabályként az eredeti állapotot kell helyreállítani. 

Mire számíthatnak azok, akik már kifizették a tartozásukat, vagy közben elvesztették a lakásukat, autójukat? 

Mondjuk azok, akik előtörlesztettek, vagy 2012-ben 180 forinton végtörlesztettek, azok ugyanúgy menjenek be a bankba és ugyanúgy kérjék a visszafizetést. Azokra, akiket egyébként végrehajtottak, egy nagyon-nagyon bonyolult helyzet vár, mert általában a kereskedelmi bankok – az eredeti hitelezők – indították a végrehajtást, de a legritkább esetben fejezték be ők maguk. Általában a kereskedelmi bankok átjátszották ezeket a vélt, nem létező követeléseket úgynevezett faktor cégeknek, és ezek a faktor cégek folytatták a végrehajtást. Ők voltak, akik elárvereztették és végrehajtották egyéb vagyontárgyakból a valójában nem is létező követelést. Ezért kettényílik a dolog, és itt válik nagyon bonyolulttá. A szerződés érvénytelenségének jogkövetkezményét az eredeti hitelezővel szemben is érvényesíteni kell, és utána vissza kell követelni a faktor cégektől az összes befizetett vagy végrehajtott összeget, annak kamataival együtt. És ott már megnyílik egyéb kártérítési vonzat is, mert általában a vagyontárgyakat mindig értéken alul árverezték el, ezzel többlet kártérítési elemek is megjelennek. Ügyvédi közreműködés nélkül ezt nem fogják tudni megcsinálni az emberek.

Voltak olyan esetek is, amikor a bankok nem végrehajtással követelték az adóssal szemben a tartozást, hanem a szerződésben kikötött vételi jogukat gyakorolták.

Voltak bankok, amelyeknél ilyen is előfordult rendszer-szinten. Például a K&H Bank egy 100 milliós házra kikötött egy 25 millió forintos vételi jogot. Mondjuk az építési hitellel megépítették a házat, majd a bank 25 millió forintért elvette a törleszteni képtelen ügyfele 100 milliós vagyonát. A fogyasztó gyakorlatilag mindenét bebukta. Ráadásul a bank a 25 millió forinton fölül még követelt tőle akár további 50 milliót is. Ez a módszer olyan mértékű anyagi „megsemmisítése” volt a magyar társadalomnak, amit egy átlagember át sem látott.  

Az, amikor egy ilyen jogtalan szerződést aláíratnak valakivel, vagy a kis betűkben szerepel egy ilyen kitétel, és nem veszi észre, ez a fogyasztó hibája vagy a bank visszaélése az ügyfél bizalmával? 

A fogyasztót sosem lehet hibáztatni, ha egy hitelező tisztességtelen feltételt támaszt vele szemben. Ez csak és kizárólag a pénzintézet hibája. Az uniós jog azt követeli meg, hogy a szerződéskötést megelőző időintervallumon belül a bank adjon meg minden olyan szükséges tájékoztatást, ami ahhoz szükséges, hogy a fogyasztó átlássa az egész szerződés mechanizmusát, okozatosságát és megalapozott döntést tudjon hozni, amikor aláírja a szerződéses okiratot. Gyakorlatilag a tíz éves perjogi tapasztalatom az, hogy ilyenre soha nem került sor, mindig odadugtak a fogyasztó orra alá egy papírt, és sürgették, hogy nagyon gyorsan írja alá, majd a közjegyző is megismételte ezt a „gyorsított eljárást”, és onnantól kezdve bekerült a csiki-csukiba a fogyasztó. Az volt a lényeg, hogy minél gyorsabban, minél hatékonyabban lehessen becsapni, eredményesen megtéveszteni a fogyasztót. 

Hogyan igazolhatja egy peres eljárásban a hitelt felvevő ügyfél, hogy megkapta-e a részletes felvilágosítást? 

A bizonyítási kötelezettség mindig a bankot terheli, de jelen esetben nem kell ilyen bizonyítástól tartani, mert ezek a szerződések nem attól buknak, hogy teljesült-e az átláthatóság elve, hogy az árfolyam kockázati tájékoztatás megtörtént-e, vagy sem, hanem azért, mert a hitelező vételi- és eladási árfolyamokat alkalmazott. A vétel- és eladási árfolyamok miatt a szerződés lett semmis, márpedig a magyar jogalkotó egy megdönthetetlen törvényi vélelemben ezt kimondta. Innentől fogva már nem kell azt vizsgálni, hogy a szerződés milyen más ok miatt lehetne még „semmisebb”. Gyakorlatilag a magyar bíróságoknak a perekben csak egyetlen kötelezettségük volt: az érvénytelenség jogkövetkezményét alkalmazni, mégpedig úgy, hogy a fogyasztók a jövőben is olyan helyzetbe kerüljenek, mintha nem is kötöttek volna szerződést. Tehát a részükre kifizetett forint összeget visszaadják, azzal elszámolnak, ha valaki valakinek többet adott, mint kellett volna, azt visszakapja. Ezen túlmenően, semmilyen törvényes uniós jognak megfelelő lehetőség nem volt a Magyar Nemzeti Bank árfolyamának behelyettesítésére.

Valójában a devizahitelezési rendszer az EU fogyasztóvédelmi törvényével ellentétes? 

A 93/13/EGK tanácsi irányelvvel, azaz a fogyasztóvédelmi irányelvvel, amelyet az ilyen esetekben alkalmazni kell. Ennek van két nagyon fontos passzusa, a 6. cikk (1) bekezdés és a 7. cikk (1) bekezdés. A 6. cikk szerint „a fogyasztóval szemben alkalmazó tisztességtelen feltétel semmis, abból semmifajta jogkövetkezmény nem eredhet, nem lehet követelni a fogyasztótól egy semmis feltétel szerinti teljesítést”. A semmisség az irányelv megsértéséből következik, ugyanis az irányelvet beillesztették a magyar jogba, tehát a szerződések megkötésekor ez ismert volt a magyar Ptk-ban. A semmisség jogi ténye azonban még nem a szankció! A 7. cikk tartalmazza az úgynevezett visszatartó erőt, ami azt jelenti, hogy olyan szankciót, prevenciót kell alkalmazni a tisztességtelen hitelezővel szemben, hogy később se jusson eszébe ugyanilyen tisztességtelenül eljárni. Ez azt jelenti, hogy az Európai Unió Bírósága megfosztja a tisztességtelen hitelezőt a kamattól, a költségtől, a járulékoktól. Ebből ered az, hogy a fogyasztó csak a tőkét köteles visszafizetni. Ezek után ízléstelen azt állítani bárki részéről, hogy a devizahitel felvételével a fogyasztók jól jártak. Nagyon nehéz megmagyarázni azoknak a családoknak, ahol az adósság miatt valaki öngyilkosságot követett el, vagy belehalt egy betegségbe, amit a stressz változott ki, és árván maradtak a gyerekek... Nagyon furcsa volna azt mondani nekik, hogy ezzel a helyzettel jól jártak. Már pedig az a baj, hogy a bankok azzal érvelnek, az EUB ítéletével a fogyasztók járnak jól, és ez döntés tisztességtelen az Európai Unió részéről.

Ha az uniós joggal ütközött a devizahitelezés, akkor az államnak és a bankoknak nyilvánvalóan egyaránt felelősségük van az ügyben. Jól értjük?

Elsődlegesen a bankoknak van felelősségük, mert ők okozták a kárt a tisztességtelen gyakorlatukkal. Másodlagosan az államnak van felelőssége, mert nem szakította meg ezt a folyamatot. Hibáztatható például a PSZÁF is, amely a bankok felügyeleti szerve. A kormányok sem tettek semmit, hogy érvényre juttassák az uniós jogot. És ugyanilyen felelősségük van a bíróságoknak, amelyek nem adtak jogvédelmet a fogyasztóknak, hanem tisztességtelen vagyoni előnyben részesítették a hitelezőket. 

A minap Nagy Márton azt nyilatkozta, hogy az EUB döntéséből fakadóan, az államnak ez ügyben semmi dolga nincs. Ezzel egyetért? 

Ez a nyilatkozat – hogy finom fogalmazzak – sántít. Először is a bankrendszer az állammal együtt megpróbálja korlátozni az EUB ítéletének hatályát. Az ATV Aktuál című műsorában arról beszéltek, a luxemburgi ítélet csak egy eseti döntés, kizárólag arra az ügyre vonatkozik, amelyből kiindult az egész eljárás. Az EUB ítélete az Európai Unió összes tagállamának összes bíróságára, és egyéb jogalkalmazójára vonatkozik, amelyek hasonló ügyekben járnak el. Tehát ahol a hitelezéskor felmerül a vétel- és eladási árfolyamok alkalmazása – már pedig nemcsak Magyarország érintett ebben, hanem Európában más tagállamok, mint Spanyolország, Horvátország, Szlovénia, Lengyelország, Románia – mindenkire vonatkozik. Ennél fogva, az államoknak azért van óriási felelősségük, mert nem akadályozták meg az Európai Unió jogával ellentétes gyakorlat kialakulását. 

Ebben az értelemben a magyar állam is perelhető a bíróságai mulasztásai miatt?

Ha a magyar államnak kellene a bankok helyett felelősséget vállalnia a bekövetkezett károkért, akkor azt végül a magyar adófizetők fizetnék meg. Ebben az ügyben arra játszik a magyar politikai és gazdasági elit is, hogy a „lopott pénzt” ne kelljen a legfőbb felelősnek, a Magyar Nemzeti Banknak visszatennie az államkasszába, és ne a bankigazgatóknak kelljen eladniuk a mallorcai kastélyukat, hogy visszafizessék a csalással megszerzett pénzt a károsultaknak.