Szerethető-e a magyar nemzeti tizenegy?

Föld S. Péter 2021. június 20. 13:21 2021. jún. 20. 13:21

Szombaton délután győzelemmel felérő döntetlent ért el a magyar labdarúgó válogatott a világbajnok franciákkal szemben. Megérdemelt volt a siker, pedig a mérkőzés előtt nem sokan fogadtak volna erre az eredményre. A papírforma nagy zakót, de legalábbis szoros vereséget ígért, ám a futball attól (is) szép és izgalmas játék, hogy időnként a kevésbé esélyesek is érhetnek el jó eredményt.

Dicséret illeti a magyar válogatott tagjait. Ezt kell mondanunk még akkor is, ha a mérkőzés egyes szakaszaiban a nagynevű ellenfél nyomasztó fölényben játszott. Kapufát rúgtak, helyzetek sokaságát dolgozták ki, mely utóbbiakat vagy elpuskázták, vagy a nagyszerűen – mondjuk így –, világszínvonalon védő kapusunk, Gulácsi Péter hárította a lövéseket.

Megérdemelt, s régen várt tehát a szombat délutáni sikernek számító döntetlen. Igaz, a két ország labdarúgása nem került közelebb egymáshoz, a franciák – láthattuk – fényévekkel előrébb tartanak, mint mi. Ám a szombat délutáni meccsen ez a jelentős különbség eltűnt, nem látszott a pályán, köszönhetően a magyar labdarúgók küzdőszellemének, és persze némiképp a szerencsének.

Utólag persze voltak olyan hangok, hogy akár meg is nyerhettük volna a meccset. És valóban, viszonylag sokáig vezettünk, a franciák futottak az eredmény után, végül aztán utolértek bennünket, de előzniük nem sikerült. 

Volt hát ok az örömre, elégedettségre annál kevésbé. A két futballkultúra közötti különbség nem csökkent. Hol vannak már a régi szép idők, és az a majd száz évvel ezelőtti mérkőzés, amikor a magyar labdarúgó válogatott 1927-ben 13-1-re verte a franciákat. Elő lehetne keresni a korabeli újságcikkeket, főként francia oldalról. Nem kizárt, hogy az ő szempontjukból jónak számított az eredmény, és büszkék voltak, hogy csak ennyire kaptak ki a magyaroktól.

Ezrek örültek szombat délután a magyar válogatott sikerének. Dalolva vonultak a stadionba, közöttük számosan Trianont és Romániát ócsároló rigmusokat kiabálva. Utóbbi ország nyilván a franciákkal kapcsolatos trianoni döntés miatt került a képbe – meg azért, mert a románokat szidni mifelénk mindig „jó”. Más megoldás nincs, a románok nem játszanak ezen az Európa-bajnokságon.

A politika, szinte a kezdetektől igyekezett beszivárogni a futball nevű játékba. Mert a futball valaha játéknak indult, ám a politikusok – nemcsak Magyarországon, de a világ szinte minden országában – megpróbálták a maguk hasznára fordítani nemzeti tizenegyük sikerét, vagy népszerűségét. Így volt Rákosi idejében is, amikor az Aranycsapat valóban a világ legjobbja volt, valamennyire Kádárék is hozták a kötelezőt, 2011-ben pedig Orbán Viktor jelentette ki, hogy végre van egy szerethető csapatunk.

Sokaknál ekkor szakadt el a cérna, ekkor kezdtek el a magyar válogatott ellen drukkolni. Pontosabban Orbán csapata ellen, mert nem értették – mivel józan ésszel nem is lehet érteni –, hogy az Orbán miniszterelnöksége idején játszó magyar válogatott mitől szerethetőbb, mint elődei. Például azok a fiatalemberek, akik Horn Gyula, Gyurcsány Ferenc, vagy éppen Bajnai Gordon kormányzása idején futballoztak a magyar válogatottban. Ők is a piros-fehér-zöld színekért futottak ki a pályára – nem harcoltak, mert a labdarúgás nem háború, hanem baráti versengés – az ő meccseiken is a magyar himnusz hangjai csendültek fel a hangszórókból, és sokezernyi torokból.

Sokan szidalmazták Gulácsi Pétert, még a válogatottból is elzavarták volna, amiért beleártotta magát a nagyok dolgába, és kiállt a szivárvány családok mellett. Nem kell belekeverni a politikát a sportba, mondták, miközben éppen Orbán volt az, aki belekeverte, amikor kijelentette, hogy végre van egy szerethető csapatunk.

Nekünk, magyaroknak, mindig szerethető csapatunk van. Mert magyarok, a mi nemzeti színeinkben, a mi országunk dicsőségéért versenyeznek más országok futballistáival. Ez a szerethető csapat akkor lesz jó, ha a franciák – vagy éppen a németek, hollandok, stb. – örülni fognak, ha egy döntetlent érnek el ellenünk.