Szuperkórház Kínában
A tudósítások alapján, egy új, ezer ágyas kórház épül, kifejezetten a koronavírusban szenvedő betegeknek Vuhanban. A kínai város „magyarországnyi”: lakossága meghaladja a 11 milliót. A Wikipédia tanúsága szerint, a hatalmas település – közigazgatási szempontból – három városrészre és 13 kerületre tagozódik. A vészkórház előre gyártott elemekből készül, és február 3-án (azaz jövő hétfőn) már betegeket fogad.
Mielőtt demagógia okán bárki „piros lapot” mutatna nekem, jelzem, hogy tisztában vagyok azzal, hogy Kína nem demokratikus jogállam és azt is tudom, hogy az 1,4 milliárd népességű ország ma már a világ második legnagyobb gazdasága és rohamosan fejődik.
Az is nyilvánvaló, hogy nem VIP-magánkórházat húznak fel egy hét alatt, hanem – én így gondolom – egy hadiüzemként működő egészségügyi intézményt. Mindennek ellenére, a hírt olvasva, elképedtem. Az jutott eszembe, hogy nálunk már 2016. októberében döntés született az új budapesti „szuperkórház” létesítése ügyében, miszerint „a kormány egyetért azzal, hogy a főváros XI. kerületében, a Dobogó városrészben jöjjön létre a Dél-budai Centrum. A kormány egyetértett azzal is, hogy az egészségügyi intézmény megközelíthetősége érdekében építsenek meg két autópálya-lehajtót.”
2020. január végén még a helyszín sem tisztázott, az 1.200 ágyra tervezett intézmény vonatkozásában egyáltalán nincs szakmai és politikai konszenzus. Ebből következően, a magyar méretekben gigaberuházásnak tekinthető építkezéssel kapcsilatban egy kapavágásra sem kerülhetett sor, és nagy tétben mernék fogadni, hogy az új atlétikai stadion jóval előbb épül meg, mint az egymillió magyar polgár korszerű ellátását biztosító, új egészségügyi intézmény.
Tudom, hogy ez nem „konténerkórház” lesz (ha egyáltalán lesz), és azt is tudom, hogy a tízmilliós Magyarország potenciálja nem összehasonlítható egy világhataloméval, de ez a „kollektív tökölés” azért mégiscsak bosszantó. Mi nem hat nap alatt szeretnénk egy modern egészségügyi intézményt, mi beérnénk azzal is, ha a döntést követően, a hatodik évben megvalósulna a „szuperálom”. Mert pillanatnyilag az álmodozás korát éljük, és nem az építkezés időszakát. És, hogy nem túlzok, azt az alábbi példa is igazolja.
2020. január 27-én az egyik gazdasági hírportál „Folytatódik a Lánchíd-bohózat” címmel ír a legrégibb fővárosi átkelő mostoha sorsáról: nagy valószínűséggel a csodálatos építmény renoválása újabb hat-nyolc hónap halasztást szenved, mert a beérkező felújítási pályázatok (ajánlatok) finanszírozására nincs elegendő forrás. Az objektumra 1988-ban kenték rá az utolsó festékréteget, rohad a fémszerkezet, de ez senkit nem hat meg. Az „ellen-főpolgármestert”, Fürjes Balázst – Budapest fejlesztéséért felelős kormánybiztost – biztosan nem, hiszen szerinte a főváros vezetése csak fejni akarja a kormányt a felújítási pénz igénylésével. Én eddig úgy tudtam, hogy ez a híd nemzeti érték és nemzeti szimbólum (még a 200 forintoson is ott díszeleg), és nem csak a fővárosiak használhatják, hanem a külföldiek és a vidékiek is.
Ezek után, mit is javasolhatnék? Az említett vuhani kórház-beruházást követően, szóljunk kínai barátainknak, hogy pofozzák már helyre méltányos áron két hét alatt a Lánchidat és az Alagutat. Ha tartják a határidőt és a költségkeretet, akkor arról is szó lehet, hogy a jövőben a 10, 20 vagy 50 forintos érmék valamelyikére a Jangce folyón átívelő óriás és méltán világhírű Szutung-híd képe kerüljön. A 200 forintoson egyelőre maradhat a 171 éves rozoga Lánchíd. Mindaddig, amíg bele nem zuhan a Dunába.
