Történelmi lecke az emberiségnek

Lehet, hogy a múlt kutja mélységesen mély, de őszintén szólva, nem nagyon szeretünk a mélyére nézni. Így aztán feledésbe merülhet minden gonoszság, aminek megtörténte után azt harsogja az emberiség, „soha többé!” Akik pedig elszenvedői és túlélői voltak a borzalmaknak, idővel maguk is a végtelenség örvényébe lépnek, és mi itt maradunk, hogy aztán a felejtés egyre sűrűbb fátylát borítsuk mindarra, ami megtörtént. 

Védekezésül emléknapokat iktatunk be, de ezek is lassan protokoll-eseményekké degradálódnak. Elhangzanak ugyan a kötelező mondatok, hogy a történelem legnagyobb bűne volt, hogy a riasztók már rég szóltak, de senki nem emelte fel a hangját ellene, csakhogy a régi borzalmakat az újonnan felnövők vagy kétkedve fogadják, vagy már nem is foglalkoznak vele. Az emlékezők pedig egyre szűkülőbb körökben róják le a kegyeletüket. És a régi gonoszság újra éled, mind nagyobb teret szakít magának a mindennapjainkból. 

Ezért terjedhet egyre jobban az antiszemitizmus Európában, ott, ahol hatmillió embert csak azért öltek meg, mert zsidók voltak, és szökken szárba újra Magyarországon, ahol a keresztény, fehér, úri közép- és felső osztály önmeghatározó, bár nyíltan ki nem mondott, összekacsintásaiban, a pénzek útjának megszervezésében követhető alaptétel lett újra. Abban az országban, amelynek a lelkén hatszázezer magyar állampolgára élete szárad. 

Lassan pedig már az a nemzedék is végleg elmegy, amelyik még közvetlenül hallhatta szüleitől, nagyszüleitől a túlélők történeteit, és ránk marad a felelősség, hogy továbbadjuk felmenőinknek, mi történt velük egy olyan korban, „mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra”. 

A sorsom úgy hozta, hogy pár éve Jeruzsálemben jártam. Abban a városban, ahol az ember még az utcakövekre is félve lép, hisz többezer éves történelem árad belőlük. Abban a városban, amelyiket három világvallás, a zsidó, a keresztény és az iszlám is a magáénak vall. Ahol a Jad Vasem áll. Jad Vasem, vagyis emlékhely a hatmillió holokausztban elpusztított zsidó ember emlékére. Én abban a városban próbáltam megérteni a megérthetetlent. Hazaérve kilenc éves Kata unokám e-mailje várt: „Milyen volt, mama? Mikor meséled el?” Egy kilenc éves gyereknek még nehezen mesél ilyesmiről az ember. Akkor nem is tudtam elmondani neki. Mára felnőtt, érteni fogja. Érteni fogja, hogy a múltban elkövetett bűnök a mai napig hatnak. Hogy egy nép kiirtása, az arra való törekvés nem csak azok bűne, akik végrehajtják azt, hanem azoké is, akik hallgattak, saját önző, vagy személyes érdekükből hagyják megtörténni. 

Az út durván faragott kőtömbök között visz a Jad Vasem „szívébe”, a gyermekek emlékcsarnokába. A bejárat fölött a különböző méretű szögvasak furcsán barnállnak a jeruzsálemi nap bágyadt fényében. Ezek is, ahogy az út mellett őrt álló, különböző nagyságú, a fénytől fehéren szikrázó kisebb-nagyobb kövek is tudatosan maradtak befejezetlenek, legyenek olyanok, mint a holokauszt alatt elpusztított gyerekek élete. A napból a csarnokba lépve, néhányuk megszemélyesül, megmaradt, kinagyított portréjukra zuhog a fény, hogy aztán a kedves, szép arcok, kíváncsi tekintetek tovább kísérjék a látogatót egy csillagokkal kivert csalóka égbolt alá. Micsoda csillagok! Fényük annak a két gyertyának a lángjából táplálkozik, ami ebben a csarnokban örökké ég, hogy a tükrök sokaságában megsokszorozódva az örökkévalóságig rezegjenek, úgy, mint az éji folyó égre kelt csillagai. És az út továbbvisz a sötétségbe, a némaságba, egy folyosóra, ahol minden hang elnyelődik, minden fény megsemmisül. Már nem látni az előtted járó árnyékát, nem hallani az előtted lépő lélegzését se. A megsemmisülésbe léphetsz csak tovább, hogy egy pillanatra átérezd, milyen utat kellett másfél millió gyereknek a maga szörnyű valóságában végigjárnia. S aztán újra meglibben a gyertyák lángja, és meghallod a hangot, amelyik végeérhetetlenül sorolja a meggyilkoltak névsorát. Innen te visszatérhetsz az életbe, a napra. Nekik már csak a csillagok tükörképe marad örökre.  

A Jad Vasem épületkomplexumának a termeit jártam végig, hogy magyarázatot találjak a XX. század, és az emberiség legembertelenebb rémtettére, a holokausztra. Ott hallgattam okos professzorok magyarázatát arról, mi és hogyan vezetett, vezethetett el odáig. Gondolataikat muszáj elmondanom legalább nagy vonalakban, mert csak így lehet megérteni, ha fölfogni sohasem is, hogy mi történt.

A bölcs és okos emberektől tudom, már az ókorban is létezett egyfajta, a zsidók rabságában gyökerező antiszemitizmus. A hazájukból elhurcoltak ugyanis ragaszkodtak saját vallási előírásaikhoz, nem házasodtak idegenekkel. Így, elzárkózásuk árán fenn tudtak maradni, de elhurcolóik nem szerették emiatt őket. Azután ahogy lépett az idő, és Európa egyre keresztényebbé vált, a világnézeti különbségek miatt úgy fordult az itt élő zsidók sorsa egyre rosszabbra. A keresztény egyház a társadalom perifériájára űzte őket, akiket büntetlenül ki lehet rabolni, meg lehet ölni. 

Változást csak az 1789-es francia forradalom hozott, az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata (La Déclaration des droits de l'Homme et du citoyen) ami szerint minden ember egyenlőnek születik, vallását pedig joga van saját hite szerint gyakorolni. És a zsidók állást vállaltak, könyvet írtak és nyomtattak, orvosok, egyetemi tanárok, bankárok lettek, polgárokká, a társadalom részeivé váltak. De a polgárosodás során nem tűnt el, inkább megerősödött zsidó identitásuk. Európa államai kétféle módon reagáltak erre. A franciák befogadták őket, mert azt mondták, ha elfogadják a kultúránkat, francia lesz belőlük. A németek szerint azonban a nemzethez nem lehet csatlakozni, abba születni kell. És jött a fajelmélet, a modern antiszemitizmus alapja, ami szerint a zsidó veszélyes, mert átveszi a nyelvünket, úgy néz ki, mint mi, de eltaposható, parazita faj.  A Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei) - vagy Náci párt (NSDAP) 1920-as programjában már az szerepel: nem lehet állampolgár csak az, aki a nemzetnek tagja. A nemzet tagja pedig csak az lehet, akinek német vére van. (Vagyis zsidó nem.) Ez az a párt, amelyik 1933 és 1945 között vezette Németországot, a világra szabadította a II. világháborút, és végrehajtotta a holokausztot. Vezetője Adolf Hitler, a Führer, a német történelem leghírhedtebb személye. Ő maga is antiszemita volt, híve a faji ideológiának. 

1941-ig nem hangzik el parancs a zsidók megölésére, de a „Birodalomból” el akarják távolítani őket. Javaikat elkobozzák, nem dolgozhatnak és nem tanulhatnak. Az értelmiségieket megölik, hisz' szolganépnek nem kell okosnak lenni, a férfiakat munkaszolgálatra küldik, az asszonyokat, a gyerekeket az időseket és a betegeket gettókba zárják. A legnagyobb gettó a varsói volt, ahol a város két százalékán 2 millió embert zsúfoltak össze. Itt egy ember naponta 180 kalóriányi ételt kapott. Száznyolcvan kalóriát. Nyolcvanezren meg is haltak itt, mire 1940-ben deportálták őket. 

Az európai zsidóság kiírtására 1941 decemberében Hitler szóban adta ki a parancsot. És következtek a gázkamrák. 

Olvastam egy auschwitzi túlélő, Filip Müller visszaemlékezését: „Minden elgázosítás előtt (...) a krematóriumokat őrökkel vették körül, rengeteg SS sorakozott fel az udvaron, vérebekkel, géppisztolyokkal. (...) A II-es meg a III-as krematóriumban az úgynevezett „SS-fertőtlenítők” a mennyezetről szórták be a helyiségbe a ciklonkristályokat, a IV-es meg az V-ös krematóriumban pedig az oldalfalba vágott nyíláson. (...)  A haldoklás tíz-tizenöt percig tartott.  (...) Nem nehéz elképzelni: amikor a gáz hatni kezd, alulról felfelé terjed. Rettenetes küzdelem kezdődött, kíméletlen harc ott a sötétben, mert a villanyt azonnal kikapcsolták; sötét volt, semmit sem lehetett látni, és az erősebbek minél magasabbra akarták feltornázni magukat, minél magasabbra. Nyilván érezték, hogy minél magasabban vannak, annál több a levegő, annál könnyebben tudnak lélegezni. Valóságos csata volt ez. (...) Egy pillanat alatt letaposták a gyöngébbeket, a gyerekeket és az öregeket, ezek ott voltak mindig legalul. Az erősebbek pedig mindig legfelül. És ebben a küzdelemben az apa már nem tudta, hogy a fia ott van alatta. (Amikor kinyitották az ajtókat) úgy dőltek ki, mint a sziklatömb, ahogyan a kövek gurulnak le a teherautó megbillentett platójáról. Ott pedig, ahol a ciklont beszórták, nem volt senki. Az a rész teljesen üres volt. Talán az áldozatok érezték, hogy a gáz koncentrációja ott a legerősebb. És az emberek teste… tele volt sebbel, zúzódással, mert sötét volt, és ütötték-vágták egymást a nagy kavarodásban. Véresek voltak, piszkosak, mocskosak, vérzett a fülük, az orruk. (...) Mindenütt hányás, vérfolt. Véres orrok, fülek. (...) Elképzelni se lehet, mi minden történt az életért folytatott harcban, abban a halálharcban. Borzalom volt látni. Ez volt a legnehezebb."

Jeruzsálemben én is találkoztam túlélőkkel. Magyarokkal, akik a szörnyűségek idején gyerekek voltak. Mindenkijük elpusztult a gázkamrákban, de azt mondják, ők nem akarnak bosszút állni. Az ő bosszújuk az, hogy élnek. Csak sírni nem tudnak. Nem tudnak sírni. 

Látod, Kata, ezért nem mesélhettem el akkor mindezt neked. Hogy most mégis elmondom, és nem csak neked, de már mindenkinek, annak komoly indoka van, a világban újra árad a szennyes gonoszság. Épp ezért engem, de most már téged is, a cikk minden olvasóját a tükrök sokaságában megsokszorozódó csalóka csillagok örökkévaló rezgése arra kötelez, hogy ne engedjük feledésbe merülni mindazt, ami történt, ne engedjük tovább terjedni a történelem legnagyobb szennyét. Európa és a világ nem válhat újra az antiszemitizmus, vagy bármilyen népirtás melegágyává.

Az egyik legnagyobb, az auschwitz-birkenaui haláltábor 78 éve,1945. január 27-én szabadult fel. Az ENSZ Közgyűlése 2005. november 1-jén ezt a napot, január 27-ét a Holokauszt nemzetközi emléknapjává nyilvánította. Az egyhangúlag elfogadott határozat hangsúlyozza „az emlékezés és a tanítás kötelességét” is, hogy a jövő nemzedékei megismerjék a hatmillió, túlnyomórészt zsidó áldozatot követelő náci tömeggyilkosságok történetét.