Történelmi revansizmus grasszál Varsóban és Budapesten

Rédei Ottó 2022. február 1. 15:30 2022. feb. 1. 15:30

Azt írja a The New York Times, hogy Lengyelországban történelmi revizionizmus grasszál. Vagyis, hogy a kormány meg akarja változtatni az ország múltját, legalábbis azt a részét, ami a Holokauszt idején történt. 

Azon igyekeznek, hogy bebizonyítsák: a lengyelek a második világháború alatt együtt szenvedtek a zsidókkal, és ahol csak lehetett, védték, segítették őket. A történeti valóság azonban az, hogy bizony a lengyelek egy jelentős része antiszemita volt, és nagyon sok esetben segítette a nácikat a zsidóüldözésben. Sőt nem egyszer részt is vettek zsidók meggyilkolásában. Az észak-kelet-lengyelországi Jadwabne településen, 1941 július 10-én, a helybeliek 340 zsidót öltek meg, többségüket úgy, hogy egy pajtába zárták őket, majd rájuk gyújtották az épületet. A lengyel közvélemény azonban nagyon érzékenyen fogadja e bűntettek feltárását, mivel hivatalosan Lengyelország a nácik áldozatának tekinti magát. A jelenlegi politikai vezetés pedig ennek megfelelően, sorra emeli az emlékműveket azoknak, akik az életüket áldozták a zsidók megmentése érdekében. A valóság most sem fehér és fekete. Valóban, a Jeruzsálemi Yad Vashem Intézet 7 ezer igaz embert tart nyilván Lengyelországból, akik életükkel fizettek azért, mert zsidó honfitársaikat akarták megmenteni. De ez nem azonos azzal, hogy minden lengyel részt vett volna a zsidók mentésében. A The New York Timesban megjelent írásában, Jan Grabowski, a vészkorszak egyik ismert kutatója ezért is nevezi történelem hamisítóknak azokat, akik igyekeznek elhallgatni a lengyelek szerepét a Holokausztban.

A lengyelhez hasonlóan, a magyar kormány is szeretné átírni a múltat. Arra törekszik, hogy a Holokausztért minden felelősséget a nácikra kenjen, pedig abból jócskán kivették részüket a magyarok is. A deportálásokat szervező Adolf Eichmann egy barátjának arról írt, hogy szerinte a magyarok kétségkívül a hunok leszármazottai, mert sehol Európában nem látott olyan könyörtelenséget a deportálásoknál, mint Magyarországon. Eichmann hivatalosan csak tanácsadó volt Magyarországon és csupán megfigyelte a zsidók elhurcolását. Az emberek összegyűjtését, majd bevagonírozását a magyar csendőrség végezte, a transzportokat pedig a MÁV vonatai vitték Auschwitzba. A végrehajtók magyarok voltak, akiknek embertelenségére Ungváry Krisztián történésztől hallottam egy döbbenetes példát. A korabeli, hivatalos rendelkezések szerint egyetlen nő sem hagyhatta el Magyarországot testüregi motozás nélkül. A vizsgálatot végző hivatalnoknő viszont – takarékosságból – naponta csak egy pár tiszta gumikesztyűt kapott. Egyébként pedig mire a magyar zsidók a vagonokba léptek, a magyar állam már minden vagyonuktól és emberi méltóságuktól megfosztotta őket. Nem a németek, hanem a magyarok felelősek ezért. Történelmi tény: Magyarország akkori vezetése nemhogy megvédte volna a saját állampolgárait, hanem kiszolgáltatta őket egy idegen hatalomnak. De ezt valahogy kihagyták az orbáni emlékezet politikából. Ehelyett Budapesten emlékművet állítottak az ország német megszállásának, azt sugallva, hogy Magyarország is a nácik áldozata. Annak idején, állítólag Hitler megkérdezte a megszálló német erők parancsnokát, Foertsch tábornokot, hogy mennyi idő alatt tudná elfoglalni Magyarországot? Azt válaszolta, hogy ha ellenállnak a magyarok, akkor pár nap, ha nem, akkor bizony egy hét is kevés lenne. Azért, mondta a tábornok, mert a katonái nem tudnának haladni a sok ünnepléstől.

Szakály Sándor történész, a Magyar Tudományos Akadémia doktora, egyetemi tanár pedig „idegenrendészeti eljárásnak” nevezte azt, hogy 1941-ben, Magyarországról több tíz ezer, többségében zsidó származású embert deportáltak az ukrajnai Kamenyec-podolszkijba, ahol aztán kegyetlenül meggyilkolták őket. A vérengzéseket jórészt magyar katonák hajtották végre, bár később, többnyire egykori bécsi rendőrökből toborzott SS-csapatok is csatlakoztak hozzájuk.

Ha egy ilyen komoly ember ezt mondja, akkor ne is csodálkozzunk azon, ha az iskolákban azt tanítják, hogy a Holokauszt a németek bűne volt. Budapest belvárosában pedig ott virít, a köznyelvben csak „náci-emlékműnek” nevezett szoborcsoport. Ezzel szemben a tagadhatatlan tény az, hogy a Magyar Királyság mint a náci Németország utolsó csatlósa fejezte be a második világháborút. Mindez persze nem azt jelenti, hogy ne lettek volna a lengyelekhez hasonlóan szép számmal olyan magyarok is, akik nem szimpatizáltak a nácikkal és elborzadva nézték a zsidók deportálását. A már említett Kamenyec-podolszkiji vérengzésnek is az vetett véget, hogy a Kéthly Anna vezette Szociáldemokrata Párt magánál Horthy Miklós kormányzónál tiltakozott és követelte a deportálások azonnali leállítását. 

A kép, ahogy a lengyeleknél, úgy nálunk sem csak fekete, vagy fehér. Akkor mégis mire jó ez a fajta, nacionalista emlékezetpolitika? A magyarázat az, hogy a nemzeti büszkeség túlhajtása mindig is fontos eszköze volt a szélsőjobbnak. Remekül lehet ezzel a valódi gondokat elkendőzni, a gazdasági és a politikai melléfogásokat magyarázni. Ellenség pedig mindig akad. A lengyeleknek hagyományosan ott vannak az oroszok, meg a beloruszok és újabban már a migránsok is. Utóbbiak persze nálunk is vezetik a haza ellenségeinek sorát. Csak itthon társulnak még hozzájuk a libernyákok, a sorosisták és az egyéb brüsszeli bérencek, vagyis az ellenzék. Ők, mind a magyarokat fenyegetik, legalábbis a kormány szerint. A lényeg Varsóban is meg Budapesten is ugyanaz: elhitetni az emberekkel, hogy országukat külső és belső ellenség fenyegeti. De a kormány erős kézzel védelmezi őket, miközben vigyázó szeme a dicsőnek hazudott múltba réved.