Trianon terhe a magyar emlékezetpolitikában
Június 4-én lesz a trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója. Egy évszázad sem volt elég ahhoz, hogy megbékélést, elfogadást hozzon. A trianoni döntésben kizárólagos felelőssége van a legtöbb szomszédos állam magyarellenes kisebbségpolitikájának. Bonyolítja a helyzetet az országunkat két táborra hasító jobboldali hatalompolitika, amely a nemzet kérdését kisajátítja, elbitorolja. Nem elég nemzetinek látszani, nemzetinek is kell lenni. Az ellenzéknek 2022-re készülvén, nem csak egy átfogó társadalompolitikai programot, hanem egy nemzetstratégiait is meg kell fogalmaznia, amellyel alternatívát kell állítania a Fidesz nacionalizmusával szemben. Tabajdi Csabával, egykori EP képviselővel (2004-2014) beszélgettünk.
– Hol tartunk a trianoni tragédia feldolgozásában?
– A magyarság 100 évvel a trianoni diktátum aláírása után sem tudta sem határokon belül, sem határokon kívül feldolgozni ezt a nemzeti tragédiát. A 80-as évek közepétől, évtizedeken át egyetértés, nemzeti közmegegyezés van abban a kérdésben, hogy Trianonra a XXI. században egyetlen gyógyír lehetne, ha a szomszédos államok végre egyenrangú polgárként kezelnék az ott élő magyar nemzeti közösségeket és megadnák az autonóm önrendelkezésük jogát. Ez száz év alatt Szlovénia kivételével nem valósult meg. Sőt, néhány országban komoly visszarendeződés történt. Ukrajnában például a kisebbségi oktatási rendszer végveszélybe került. Máig megoldatlan kérdések vannak a két legnagyobb magyar kisebbséggel rendelkező országban, Romániában és Szlovákiában is. Trianon óta nincsenek alkotmányos garanciák a külhoni nemzetrészek nyelvi, kulturális, gazdasági önazonossága megőrzésére és fejlesztésére. Vagyis a kisebbségi lét alapfeltételeinek biztosítására. Akármennyire is szeretnénk, Trianonon, az önsajnálaton, a jogos történelmi sérelmeken nem tudunk túllépni. Szomszédaink folyton emlékeztetnek rá. Rendkívül sajnálatos, hogy a külhoni magyarság jogainak megvédésére a nemzetközi szervezetek sem jelentenek megoldást. Trianon akkor is fájna – de nem ennyire –, ha rendezett lenne a külhoni magyarság helyzete. Ennek következtében, Trianon egy nyílt, élő seb, amely folyamatosan megterheli a magyar nemzettudatot.
A XX. században két nagy nemzeti tragédiát éltünk át: az egyik Trianon, a másik a Holokauszt, amelynek során félmillió zsidó származású honfitársunkat öltek meg. Sajnálatos, hogy a magyar emlékezetpolitika a kettőt máig nem kapcsolja össze. Társadalmunk egy részének – talán többségének – Trianon, másoknak a Holokauszt miatti pótolhatatlan emberi veszteség fáj jobban. Már 1988-ban úgy fogalmaztam, hogy olyan nemzetben szeretnék élni, amelynek mindkettő egyaránt fáj. Ez a két tragédia emberi vonatkozásban ugyan nem összemérhető, de mindkettő – különösen a Shoa – orvosolhatatlan, jóvátehetetlen. Mindkettőt kiemelt hely illeti meg a magyar emlékezetpolitikában.
– Hogyan kellene kezelnünk az ilyen tragédiákat?
– Az emlékezetpolitika rendkívül összetett jelenség, hiszen a múlt történéseit közösségi, nemzeti szinten kellene tudnunk feldolgozni, értékelni, átélni, a tanulságait tudomásul venni – azért, hogy a jövőben egészséges nemzettudatot sikerüljön kialakítani.
– Egészségtelennek gondolja azt az emlékezetpolitikát, amit most folytat a kormány?
– Sajnálatos módon, ez jelen körülmények közepette, sokkal rosszabb helyzetben van, mint a ’80-as évek második felében, vagy akár a rendszerváltás első két évtizedében volt. Hiszen ahhoz, hogy valódi nemzetpolitika legyen, kellene hozzá egy valódi nemzet. Akkor beszélhetnénk valódi nemzetről, ha meglenne a szolidaritás, az együttműködés minimuma. Ahol nincs meg az elemi szolidaritás a társadalom kivételezettjei és a több millió, napi gondokkal küzdők, sőt, mélyszegénységben élők között, az nem valódi nemzet. Egy kettészakadt ország, ahol mély politikai, érték- és szemléletbeli szakadék tátong, az nem nevezhető valódi nemzetnek. Mindezek miatt,Trianonról is – mint sok más kérdésről – többféle nemzetpolitikai felfogás létezik.
– Ki tehet erről?
– Mindkét politikai oldalnak megvan a maga társadalmi felelőssége. A jobboldal a nemzeti értékrend kizárólagos birtokosának tekinti magát, ezzel kirekesztve, nemzeten kívülinek nyilvánítva az ország lakosságának több mint a felét. Ebben a helyzetben, Trianon és bármilyen emlékezetpolitika egy vágyálom, mert ugyan hivatalosan van nemzeti összetartozás napja, de a valóságban nem létezik. Ehhez kellene egy nemzeti együttműködési minimum. Ma Magyarországon Trianon orvoslása kapcsán, még a külhoni magyarok jogainak védelmében sincs nemzeti minimum.
– Ezt a kormányra, az ellenzékre, vagy általában érti?
– Minden politikai párt – talán egy kivételével – kulcskérdésnek tartja a külhoni magyarság ügyét. A segítségnyújtás módjában és eszközeiben már erőteljes véleménykülönbségek vannak.
– A kormánynak voltak és vannak tervei a külhoni magyarokkal, bár tudjuk, hogy leginkább választási céllal használja ezt a kártyát.
– Mára Magyarországon végbement egy belső öncsonkítás, végbement egy belső Trianon. Ezért nincs az ország határain belül egységes magyar nemzet. Egy diktatórikus, gőgös és kirekesztő hatalom kettéosztotta az országhatáron belül lévő nemzettestet. Mindez érdemileg ellehetetleníti a Trianon okozta veszteségek enyhítését, jelesül a külhoni magyarság szülőföldjén történő boldogulásának elősegítését.
– Volt ez valaha másképp? Volt egységes elképzelés arról, hogy milyen megoldás lehetséges a határon túli magyarság boldogulását illetően?
– A nyolcvanas évek közepétől, a nemzetpolitikai rendszerváltás kezdetétől, egészen a 2004-es népszavazásig – minden vita ellenére – volt közmegegyezés. Ezt követően, csak egy dologban volt egyetértés, a külhoni magyarok kedvezményes állampolgárságának megadásában.
– Említette, hogy a külhoni magyarság jogainak megvédésére a nemzetközi szervezetek sem jelentenek megoldást. Még az Európai Unió sem?
– Tíz évnyi uniós képviselőségem után, szomorúan mondom, hogy nem.
– Akkor viszont itthon kellene megtalálni a megoldást. Mi lenne az minimum, amely után a nemzet fogalma ismét élő, lélegző lenne, amelynek nyomán beszélhetnénk tényleges nemzeti összetartozásról?
– Ma Magyarországon nincs egyetlen őszinte, hiteles, nemzeti értékrendű párt sem, amely képes lenne a magyar patriotizmus és az európai elkötelezettség egyidejű képviseletére. Van a mélymagyar sérelmi nacionalizmust meglovagoló kormánypárt, vannak a nemzeti ügyben passzív, közönyös ellenzéki pártok, és van ellenséges is. Így értünk el Trianon századik évfordulójához. A Fidesz bármennyire is törekszik rá, nem sajátíthatja ki a nemzeti ügyet. Az ellenzéki pártoknak 2022-re készülve, nem csak átfogó társadalompolitikai programot, hanem nemzetstratégiait is meg kell fogalmazniuk, amellyel alternatívát tudnak állítani a Fidesz nacionalizmusával szemben. Az ellenzéki összefogásnak olyan patrióta alternatívát kell állítania, amely egyszerre európai elkötelezettségű, demokrata, társadalmilag szolidáris és nemzeti értékrendű. Meggyőződésem – amiként azt az általam elkészített MSZP-s nemzeti programban 2013-ban megfogalmaztam –, hogy nincs magyar hazafiság európai elkötelezettség nélkül, és nincs hiteles európaiság nemzeti értékelvűség nélkül.
