Varga Judit a Duna-parti Cipőknél szépítgette a magyar múltat
Tegnap, azaz április 16-án volt a holokauszt magyarországi emléknapja. Ezen a napon arra emlékeznek az országban, hogy 1944-ben, április 16-án kezdődött meg a hazai zsidóság gettóba zárása. A koronavírus árnyékában érthető, hogy az emléknap a szokásosnál is kevesebb figyelmet kapott, ám a kormány azért idén is megtette, ami tőle telhető: igazságügyi minisztere, Varga Judit elment a Duna-parti Cipőkhöz, virágot és mécsest vitt, majd nyilatkozott.
Az MTI tudósítása szerint, az igazságügyi miniszter az M1 aktuális csatornának nyilatkozva, azt hangsúlyozta: nagyon fontos, hogy az emlékezéssel a következő generációkat is folyamatosan figyelmeztessük, „milyen tragikus következményei vannak annak, ha egy nemzet elveszíti szabadságát".
Ha volna valaki, aki nem tudná, a miniszter asszony arra utalt, hogy a német csapatok 1944. március 19-én megszállták Magyarországot. A magyar zsidóság hányattatásai azonban – és ezt Varga Judit nagyon jól tudja – nem ekkor, hanem már évekkel korábban elkezdődtek. Az első zsidótörvény 1938-ban született, a második 1939-ben, a harmadikat pedig 1940-ben hozták. Ezekben, a dicsőségesnek nem nevezhető években, a megszálló német csapatok még nem voltak Magyarországon, az országot viszont az a Horthy Miklós kormányozta, akit Orbán Viktor miniszterelnök néhány évvel ezelőtt kiváló államférfinek nevezett. Nos, ezen kiváló államférfi regnálása alatt – még jóval a német megszállás előtt –, korlátozták a zsidó származású magyar állampolgárok jogait, tanulási, vállalkozási és kulturálódási lehetőségeit, gyűlöletet szítottak ellenük, bűnbaknak nevezték ki őket – megágyazva ezzel annak a nemzeti tragédiának, amely évekkel később bekövetkezett.
Ha egy nemzet elveszíti a szabadságát, az nem csupán tragikus következményekkel jár, hanem már önmagában is tragédia. Láttunk erre számtalan példát Magyarországon és a világ más országaiban. És akkor arról még nem is szóltunk, hogy az igazi tragédia, ha egy nemzetet a saját honfitársai ejtenek túszul és tartanak fogva. Ez történt a múlt század harmincas éveiben és a negyvenes évek elején. Amikor a németek 1944. március l9-én bevonultak Magyarországra, már gyakorlatilag alig volt dolguk, „rendezett” viszonyokat találtak, mert a magyar államgépezet nélkülük is kiválóan működött a zsidó honfitársak megsemmisítésének előkészítésében.
Számtalanszor hallottuk az utóbbi években – legtöbbször a miniszterelnök szájából – a sajnálkozó mondatot, hogy a magyar állam a vészkorszak idején nem védte meg zsidó származású honfitársait. A valóság ezzel szemben az, hogy a magyar állam nemcsak hogy nem védte, de kifejezetten támadta zsidó származású honfitársait, előmozdította az ellehetetlenítésüket, előbb jogaiktól és javaiktól, végül az életüktől is segített megfosztani őket.
Szép gesztus virágot és mécsest vinni a Duna-parti Cipőkhöz, ám még ennél is felemelőbb volna, ha a nemzet tragédiára emlékezve, nem hazugságokkal traktálnánk a nyilvánosságot.
