Városi Gorillák: ma már lényegében semmi se’ szent

– Megőrizve az anonimitást, annyi talán elmondható, hányan vannak, valójában mivel foglalkoznak és mióta művelik ezt a különös „hobbit"?

Mandrill: Az urbex fogalmával 2012 nyarán találkoztam Siófokon, egy laptop előtt ülve. Böngészés közben egy bizonyos Altomán nevű bloggerre akadtam, aki havi szinten publikált élménybeszámolót képekkel együtt. (Később többször kooperáltam is vele, mielőtt kiköltözött Amerikába) Mondanom se kell, a regényszerű élménybeszámolója és képei magukkal ragadtak. Ezek nyomán bukkantam a BCO nevű csapatra, amelynél beszámoló nem, csak minimális helyszínleírás és képek tömege fogadott. Meglepődtem, hogy mennyi elhagyatott hely van Budapesten és kinéztem a legszimpatikusabbat, egy elhagyatott hotelt a Római parton. Gyorsan beszereztem egy gagyi fényképezőt és egy osztálytársamat sikerült rávenni az első felfedezésre.

Affe: 2016 és 2017 között kezdtem el a fotózással együtt elhagyatott helyekkel foglalkozni. Én is online tartalmakból kiindulva találtam rá erre a hobbira, De előtte is volt már egy-két hely, amit ismertem és rendszeresen jártam ki, csak úgy elvonulni a mindennapok zúgása elől. Sok emberrel és különféle társasággal kooperálva kerültem egyre beljebb, aztán később csatlakoztam a Városi Gorillákhoz. Igazából mi csak egyszerű emberek vagyunk, egy speciális érdeklődési körrel. A szépet keressük ott is, ahol más nem jár.

– Honnan a motivációjuk, mi tartja életben majdnem egy évtizede?

Mandrill: Egyértelműen a kaland. Számomra ez teljesen új világ felfedezését jelenti. De nem csak az elhagyatott helyeket keresem. Dinamikát, perspektívát és új barátok, kalandtársak megismerését remélem. 

Affe: Ahogy Mandrill is mondta, a kalandvágy is nagyban közrejátszik abban, hogy miért megyünk folyamatosan ide-oda. Az újdonság és izgalom mellett persze megannyi tényező van. Szeretnénk egy új szemszögből, a mi látószögünkből bemutatni az elmúlást, még ha talán egy kicsit romanticizálva is. Sokan csak elmennek a helyek mellett, valami negatív érzéssel és gondolattal kapcsolják össze azokat, ahova mi szívesen megyünk

– Honnan a tippek – ha nem is konkrétan – a felkeresendő helyekhez?

Mandrill: Leggyakoribb az, amikor az urbexes szubkultúrán belül publikussá válik egy újabb hely lokációja. Ilyenkor próbáljuk mihamarabb felfedezni, hogy még a pusztulás előtt láthassuk. Jellemzően a szaniterek, vezetékek, apróbb mozdítható tárgyak tűnnek el elsőként, majd a kevesebbért értékesíthető nagyobb tárgyak. Ezzel együtt megjelenik a vandalizmus, amikor az elfojtott indulatokat törékeny tárgyakon vezetik le. Szoktunk vidékre menni urbexelni. Ilyenkor online vagy offline felderítjük a környék lehetséges elhagyatott helyeit és megpróbáljuk bejárni őket. Ezen kívül látunk, hallunk bezárt helyekről, amiket felírunk egy listára. 

Affe: Keresünk, kutatunk. Nagy munka volt régen egy-egy hely megtalálásában. Sokszor órákat töltöttünk cikkek, iratok, térképek alapján a keresgéléssel, de ha utazunk valamerre, akkor már szinte azonnal szemet szúr, ha valami olyat látunk, amiben rejlik potenciál. Mostanság a felhígult közösség miatt nagyon sok minden publikus lesz, így most már sietni kell, ha még egyben akarunk valamit megörökíteni. 

– Milyen az általános tapasztalatuk arról, mik mennek tönkre az országban?

Mandrill: A gazdasági válságok vagy politikai döntések okoznak bezárási hullámot, amit nem minden cég vagy intézmény él túl. Ilyenek voltak a 2007-es kórházbezárások, a 2008-as gazdasági világválság, a Covid és a jelenlegi energiaválság. Többször tapasztaltuk, hogy cégekhez tartozó ingatlanokban minden eszközt hátra hagynak, feltehetően azért, mert a cég nevén vannak. 

Affe: Egyszer egy ismerősöm mondta nagyon szellemesen, csak idő kérdése, hogy mikor bukkan fel valami. Az elmúlás bárhol megjelenhet. Elhunyt tulajdonos, csődbe ment cég, a paletta szinte végtelen. Ezért is változnak a helyek relatíve dinamikusan. Van, amit megvesznek holnap. De van, ami évtizedek óta parlagon hever.

– Milyen tendencia fedezhető fel a magára hagyott szociális/középületek s hasonlók körében?

Mandrill: Általában mindent átmenekítenek egy másik közintézménybe, ami mozdítható. Éppen ezért csoda, ha olyan kórházra/iskolára/hotelre/középületre bukkanunk, ami szinte még érintetlen. Ilyen volt a Nimród Hotel. 

Affe: Amit egyszer otthagynak, az sokszor úgy is marad. A bezárási hullámokban elhagyott helyek szinte egytől-egyig megvannak még elég trehány állapotban, de sokszor már üresek. Ahogy Mandrill is mondta, mentették, ami értékes volt, a maradék, amit hátra hagytak, az vagy ott van még, vagy valaki meglovasította.

„ Van-e önök között hivatalosan is urbanisztikához vagy építészethez köthető aktivista?

Affe: Közvetlenül nincs, de közvetetten vannak ilyen forrásaink és barátaink, akikkel együttműködünk, ha úgy hozza az élet.

– Mi volt az eddigi legmegdöbbentőbb hely, ahol jártak, s miért?

Mandrill: Több is volt, de a Budapesti Vegyi Műveket emelném ki az összes közül. Elképesztő, hogy a volt Illatos úti lakóteleptől néhány percnyire, szinte tökéletesen egyben maradt gyárkomplexumra bukkantunk. Valahol tíz és húsz közöttire saccolom az alkalmakat, ahányszor belógtunk. A város a városban feeling ragadott meg onnan. Benzinkút, víztorony, mesterséges tó is volt s területen, egészen a részleges lebontásáig. 

Affe: A legmegdöbbentőbb talán nem is egy-egy hely, hanem az adott hely állapota. Sokszor volt szerencsénk érintetlen helyeket bejárni. Engem azonban a leginkább a természet térnyerése taglózott le; mohák, páfrányok és zöldes színek keveredve a jellegzetes rozsda és omló vakolat vagy felázott parketta kombinációjával. 

– Érkeznek-e visszajelzések, s milyen jellegűek a posztolt helyszínekről?

Mandrill: Igen vegyesek a visszajelzések. Talán az a közös bennük, hogy megsiratják a helyeket. A visszajelzések kategorizálva úgy alakulnak, hogy: „imádom a munkásságotokat”, „ez hol van?”, vagy éppen a jelenlegi országvezetést hibáztatják a bezárásokért, „rászorulóknak miért nem adják oda”, „lehet csatlakozni hozzátok?”, „gyönyörű képek”. 

Affe; Nagyon polarizált a kép. Vannak a siránkozók és hőbörgők, akik folyton pazarlásról beszélnek és vannak, akik csak a képeket és a hely varázsát dicsérik. A köztes táborról meg inkább nem ejtenék szót. 

– Értesültek-e olyanról, hogy a feltárások nyomán újjáéledt egy-egy hely?

Mandrill: Több esetben volt, hogy egy már leurbexelt és publikált helyet új funkcióval láttak el, de nem feltétlen a mi hatásunkra. 

Affe; Azon kívül, hogy volt, amit jobban őriztek utánunk, nem tudok olyan helyről, amit a hatásunkra kezdtek volna megint használni. Talán a Vegyiművek rekultivációja és méreganyag mentesítése tartozhat ide, de ez Mandrillék érdeme, s azóta is sok az elhagyott épület az Illatos úton.

– Történtek-e atrocitások, veszélyhelyzet egy-egy akció közben?

Mandrill: Konkrét élmények közül talán a bezártság élményének megvalósulása volt kellemetlen. Amikor is éjjel mentünk egy ex-intézménybe, ezt a biztonsági őrök észrevették és a bejáratoknál vártak minket, közben kísérteties hangokon huhogtak. Az elég kellemetlen volt, nem tudtunk tájékozódni és bárki bármikor megijeszthetett volna minket bent. Sokáig tartott, de a kedélyek csitultak és ki tudtunk menni. A biztonsági őröket viszonylag szerencsésen elkerültük. Volt egy megmosolyogtató esemény, amikor a Vegyi Művekben a sokadik alkalommal láttunk egy biztonsági őrt kutyával mászkálni a területen, észlelési távolságon belül voltunk, de a kutyát se’ érdekeltük. 

Affe: Aki fut, annak rejtegetni valója van, szóval személy szerint én a kommunikáció híve vagyok. Persze sokszor kerestek már őrök és volt, hogy kutya elől is futottam már, mert biztos volt a menekülő út, de nagyobb atrocitással sosem találkoztam. Sokszor az őrök is a fejüket vakargatják.

– Felveszik-e a kapcsolatot a hivatalos szervekkel egy-egy arra érdemes hely megmentése érdekében?

Affe: Mi csak megörökítjük, amit lehet, nem a mi felelősségünk, hogy valamit felújítsanak. Nekünk nem ez a célunk. Csak a helyzet demonstrálása és a dokumentálás mellett egy kis művészi szín bevitele a képbe. Amúgy is sok ingatlan magántulajdon és semmi sem kötelezhet sajnos senkit a felújításra…

– Mennyiben érezhető a tapasztalataik szerint a műemlékvédelem kinyírását követő értelmetlen értékpusztulás?

Affe: Nagyon is érezhető. Ha egyszer elindul a dózerolás, akkor a helyet semmi sem menti meg. Sok hely veszett így oda és vész el jelenleg is. Ékes példa a svábhegyi szanatórium, ahol nem csak az épületet fogják „átalakítani”, hanem jelentős károsodott a természet is a fakivágásokkal. De itt akár a pazarlásról is szót lehetne ejteni. Sok olyan helyet is bontottak, amit még bőven lehetett volna használni, de azért elbontották, mert a bontással valaki jól jár, ahogy a következő tervező és kivitelező is és így sorban tovább. Ma már lényegében semmi sem szent.

(képek: Városi Gorillák – Elhagyatott helyek Magyarországon fb-oldal)