Volt egyszer egy... politika - 1. rész: „Úgy látom, nagykövet úr, hogy győztünk”
A magyar sajtó afféle csodaként kezeli, hogy mennyire komoly tárgyalások előzték meg Németországban a szociáldemokraták, a zöldek és a liberálisok kormányalakítását. Szinte rácsodálkoztak, hogy jé, így is lehet kormányt alakítani, de jó volna, ha ez itthon is hasonlóan történne. Csakhogy elfelejtkeztek arról, hogy volt már ilyen! 1994-ben ugyanis még tudtuk, hogy milyen a parlamenti demokrácia, és annak megfelelően viselkedtünk – reméljük, így lesz ez 2022-től is. Az 1994-es kormányalakítás történetét az „Azok a koalíciós évek” című könyvemben dolgoztam fel dokumentumok alapján, s most ennek segítségével szeretném felidézni azokat a ’94-es nyári napokat. Akit érdekel és van türelme, kérem, kövesse majd történetünket – s ha eközben olyan érzése támadna, hogy valójában ez 2022-ről is szól, akkor biztosíthatom felőle: nem téved.
1. rész
„Úgy látom, nagykövet úr, hogy győztünk”
Az MSZP választási győzelmét 1994 júliusában a magyar közvélemény három, egymással összefüggő tényezőre vezette vissza: a biztos megélhetés utáni vágyra, a hatalomváltás igényére és az MSZP vezetői iránti bizalomra. Csak kevesen gondolták, hogy a párt győzelme ideológiai okokkal lenne magyarázható, vagy hogy a választók megtévesztése állt volna a háttérben. A megkérdezettek egyötöde feltételezte csak, hogy a szocialista párt választási kampányában azt ígérte: hamarosan nőni fog az életszínvonal. Vagyis azt a pártot választották az emberek, amelyik közelmúltbeli teljesítményét értékelték, amely hivatkozott rá és vállalta azt.
A választások második fordulójának éjszakáján, a Köztársaság téri székházban elsőnek az USA nagykövete jelent meg, akit a nagykövetséggel való korábbi, nem túl barátságos viszonyunkra utalva azzal fogadtam: „Úgy látom, nagykövet úr, hogy győztünk.” Azzal viszont számolnunk kellett, hogy az MSZP abszolút többsége igen szerény, ahogy Kis János az SZDSZ korábbi elnöke fogalmazott a választások után egyik cikkében: „sok egy pártnak, de kevés egy kormánynak”. Hasonlóan látva a helyzetet, a választások utáni napon Miskolcon, a kórházban, Horn Gyula, Gál Zoltán és én arra jutottunk, hogy koalíciós kormány létrehozását kezdeményezzük. Világos volt számunkra, hogy az MSZP abszolút többsége az esetleges tárgyalásokon jobb feltételeket teremt a szabad demokraták számára, mint ha kisebbségben lennénk az Országgyűlésben, hiszen így a koalíció nem kényszer, nem kell mindenképpen megállapodniuk velünk. Tudatában voltunk annak is, hogy a közvélemény koalíciós vágya miatt az MSZP nehezen utasíthatja el, hogy a parlamenti erőviszonyok miatt a szabad demokratáknak különleges garanciákat adjon a koalíció feltételeként, hiszen egyszerű többségi szavazások esetén nélkülük, akaratuk ellenére is dönthetnénk.
A közvélemény részben érzelmi alapon, részben nagyon is racionálisan sürgette a koalíció létrehozását. Ezt az összefogásigényt megalapozta, hogy a közvélemény-kutatások szerint már régóta az SZDSZ volt a választók által legkevésbé elutasított párt, az MSZP választói úgynevezett másodlagos preferenciaként az SZDSZ-t említették a leggyakrabban, de a szabad demokrata szavazók érzelmei is megváltoztak az előző választásokhoz képest, s a Fidesz mellett leginkább az MSZP-t találták szimpatikusnak az elsőként választott pártjuk után.
A közvélemény-kutatás egyébként azt is jelezte, hogy az SZDSZ előzetes koalíciós feltételei nem esnek egybe a megkérdezett választók igényével. A kérdésre, hogy „Helyesnek tartja-e, miszerint az SZDSZ a miniszterelnök személyétől teszi függővé a koalícióra lépést?”, a válaszadók közel háromnegyede nemmel válaszolt, és az SZDSZ-szavazókon belül is lényegében ugyanez volt az arány. Talán még élesebben mutatja a koalíció mindent elsöprő igényét, hogy a kérdésre, miszerint „Csak akkor lépjen-e koalícióra az SZDSZ, ha programja megvalósulására esélyt lát?”, a válaszadók 70 százaléka felelt úgy, hogy „mindenképpen”, s itt sem mutatkozott különbség az SZDSZ-választók és a teljes népesség között.
(Folyt. köv.)
