A második mondat
Amiért drukkolok a kongresszusunk előtt, az a második mondat. A híradások, tudósítások második mondata.
Az első nyilván arról szól, ki az új elnök, kik a pártvezetők. Ez fontos, de egyelőre inkább nekünk. A második mondatban szerepelhet, mivel fordult az MSZP az országhoz. Mi az a legfontosabb gondolat, amelyet közhírré akart tenni, kihasználva azt a más napokon ritkuló figyelmet, amely kongresszus idején egy pártra irányul. Ajándék-pillanat.
Vétek volna elszállni hagyni. Vétek volna, ha csak tisztújítás van, és nincs jele, ígérete politikaújításnak. Ezért gondolkodom, mit szeretnék a második mondatban. Melyik társadalmi csoporthoz szóljon? Az elsodort faluhoz (hogy nagyon más értelemben használjam Szabó Dezső terminusát), a lemaradó térségekhez, a munkaerőhiány ellenére is kiszolgáltatott munkavállalókhoz, a pályázatok cinkelt lapjaiba lassan belenyugvó vállalkozókhoz, a boldoguló, de légszomjjal küszködő, szabadságában és önérzetében sértett középosztályhoz, a ránk is dühös ellenzékihez vagy az "ezeknél a Fidesz is jobb" alapon szavazó kormánypártihoz?
És miről? Figyelmeztessen a friss veszélyekre az Alaptörvény-buherálás, a megjövendölt gazdasági válság, az Európa-konfliktus, a szolidaritás elleni irtóhadjárat, a tudás, a szellem elleni frontális támadás, az álkeresztény Tartuffe-ök tobzódása kapcsán?
Hirdessen meg konkrét segítő, szociális és jogvédő akciókat? Mondjon végre néhány egyenes állítást kevésbé népszerű témákban, menekült-ügyben, hajléktalanságról, cigányokról? Oszlassa el a parlamenti ellenzék körüli megalkuvás- és mutyigyanút? Készüljön az önkormányzati visszavágóra?
Bármelyiknek és mindegyiknek örülnék. De legjobban annak, ha egyáltalán lenne második mondat.
