Egy polgárjogi aktivista halálára
Meghalt Setét Jenő, a cigány és minden diszkriminált kisebbség emberi jogaiért küzdő törhetetlen harcos. Fiatalon, épp ötvenedik születésnapja után hunyt el.
Igen: törhetetlenül kemény, ugyanakkor megértő és türelmes volt. Tudta: az emberi jogokért való kiállás messzire előretekintő vállalkozás – mintha tölgyfát nevelne.
Mindig higgadtan érvelt – akkor is, ha ebben éppen nem akadt partnere. Számolt azzal, hogy szavainak nem lesz közvetlen hatásuk – de mondta, amit mondania kellett.
Úgy küzdött a cigányokért, hogy nem feledkezett meg azokról a szegényekről, akik hasonló gyötrelmek között élnek. A cigányságot a magyar nemzet részének tekintette: amikor saját népe jogaiért emelt szót, azt mindig egyúttal a magyar nemzetért tette. Azt tartotta, hogy a kisebbségek jogegyenlősége fölemeli a többséget is.
Emberi jogi harcosnak lenni nagyon szép dolog – mindenhol. De különösen az Közép-Európa keleti felében, Magyarországon, napjaink Orbániájában. Ott, ahol az aktivistát nem csupán a többségi társadalom idegenkedése, hanem az állam hivatalos politikája, a pártállami szinten szervezett uszítás is kiközösíti.
Emberi jogi harcosnak lenni – itt és most különösen – reménytelenül reménykedve is gyönyörű dolog. Olyan kitüntetés, amelyet keserűen, de öntudatosan visel az ember.
Setét Jenő kapott néhány alternatív kitüntetést, köztük Raoul Wallenberg- és Solt Ottilia-díjat.
A rendszerváltás után az első ismertté vált cigány ember elleni gyilkosság Salgótarjánban történt, 1992 novemberében. A vétlen áldozat, Danyi Zoltán temetésén ott volt Horváth Aladár és Kis János is.
Az eset után néhány nappal a gyilkosság helyszínéhez közeli iskolában megjelent Solt Ottilia, hogy tájékozódjon a bűntett középiskolások általi megítéléséről. Sosem felejtem el: könnyezve beszélt tapasztalatairól.
S most magam is reménytelenül reménykedem abban, hogy jön még oly idő, mikor Solt, Setét és társaik kitüntetett helyet foglalnak majd el a nemzet emlékezetében.
