Európa napja

Azért, hogy köztünk járhasson, foghassa a kezünket, először mindig nagy árat fizet az emberiség. A torz pofájú, véres agyarú gonosz erről mindig gondoskodik. Mert amikor a béke egy pillanatra lehunyja a szemét, a torz pofájú szörny mindig tombolni kezd.

Erre a tombolására emlékeztet a II. világháború, a történelem legsötétebb időszaka, amikor milliók váltak földönfutóvá, országok és városok lettek rommá, és majdnem 60 millió ember fizetett miatta az életével. Majdnem 60 millió ember. 

A fasiszta szörnyeteget közös erővel, összefogással legyőzték a szövetségesek, de a lecke borzasztó volt. 20 millió gyerek maradt árván, a szörnyűségeket átélt felnőttek – sokan életük végéig – lelkükben, testükben is küzdöttek a háború okozta sebek gyógyításával. Ezért Európa arra a döntő lépésre szánta magát, hogy ez a szörnyűség nem ismétlődhet meg. 

Még öt évet kellett várni arra, hogy az európai béke gondolatának csírája megfoganjon és szárba szökkenjen, de ma már, minden év május 9-én megünnepelhetjük az európai béke és egység ünnepét.

Ez volt az a nap, amikor Robert Schumann, akkori francia külügyminiszter olyan új politikai és gazdasági együttműködést vázolt fel Európa számára, amely lehetetlenné teszi a háborút a kontinens országai között. Új európai intézmény felállítását szorgalmazta abból a célból, hogy az összefogja és irányítsa a kontinens országainak szén- és acéltermelését. Az intézményt létrehozó szerződés aláírására ugyan egy évvel később került sor, de a mai Európai Unió kialakulását a Schuman-javaslattól számítjuk.

A mai Európa akkor született. 

Az 1985-ös milánói európai csúcsértekezleten az EU vezetői úgy határoztak: május 9-ét ezentúl „Európa-napként” ünnepeljük. Van miért. Az unióhoz csatlakozó országok között 76 éve nem volt háború. 

Ma virágot ültettem reggel. Míg a ládákban raktam a friss földet, eszembe jutott, kisgyerekként hányszor gondoltam arra, milyen jó, hogy én már a háború után születtem, nem kellett átélnem a szörnyűségeit, mint Bandi bácsinak, aki mindig könnyes szemmel mesélte, hogy 40 családtagja végezte Auschwitz szörnyű kéményeiben. Egyedül ő jött haza a semmibe a semmiért. Szeretett velem beszélgetni, és amikor nagyon szomorú volt, mindig arra kért, énekeljek neki. Ettől csak még jobban potyogtak a könnyei. Gyerekként sokszor azon is törtem a fejem, hogy vajon a féllábú, trafikos Gabi bácsi már láb nélkül született, vagy gyerekként megvolt mind a két lába? És vajon milyen érzés lehetett neki elveszíteni? Vagy Gál néni, aki a háromemeletes bérházban egy szoba-konyhás albérletben egyedül lakott, mindig magányos volt? Ha igen, miért nem szokta meg, ugyan mi vette rá, hogy a gáztűzhelyébe dugott fejjel öngyilkos legyen? 

Aztán ma reggel az is eszembe jutott, hogy nem vagyok kertész. Csak aki tudja, milyen ősi ösztön formáltatta velem a lyukakat a vizes virágföldbe, s tetette a magokat a lyukak közepébe. Tudom, sokáig nézem majd, ahogy  a napfény végigfut a fekete földön, hogy egyszer csak kibukkanjon egy apró zöld levélke, és lassan virággá formálódjon. Tünde fény játszik majd rajta, ahogy lekonyul. Béke van. Béke. És ez hatalmas és megfoghatatlan valami parányi mozaikból szövődik össze. Benne van a mozdulatunkban, a lélegzetünkben, a gondolatainkban, minden cselekedetünkben, szeretetünkben, várakozásunkban  és hitünkben még akkor is, ha nem gondolunk rá. Szerencsések vagyunk, hogy napjainkat így élhettük meg. Európában most él a béke, és uralkodik. De az emberiség e drága ékessége épp olyan törékeny, mint a virág, és épp oly gyanútlan, mint a gyámoltalan világ. Kötelességünk óvni. Vigyázzunk rá mindannyian!