Futballszemét Felcsúton

Messziről indítok. A legkisebb havi munkabér (minimálbér) és a szakmunkás minimálbér (garantált bérminimum) jó igazodási pont: ez az a bértarifa, amit a legkisebb tudással és a minimális gyakorlattal rendelkező pályakezdőknek is meg kell kapniuk, ha ledolgozták a teljes munkaidőt, azaz a napi nyolc órát. Ez az összeg évről évre emelkedik, segítve a honi bérfelzárkóztatást. De most fordított logikával kezdek a kérdés megközelítéséhez. Csütörtök este – szégyenteljes módon – csak a második félidőben kapcsolódtam be a Puskás Akadémia (PAFC) és a lett RSF Riga Konferencia Liga második mérkőzésébe, ahol a két meccs alapján 0:5-re állt a magyar klub, aztán kettős vereség lett a vége. Nem a Bayern, a Barca vagy az AS Roma volt az ellenfél, hanem egy kutyaütő balti kiscsapat.

Június közepén a csapat edzőjéről – a számomra szimpatikus Hornyák Zsoltról - így írt a futballhamisító magyar sajtó: „Neki sikerült az, ami az elődeinek nem: élcsapattá tenni a Puskás Akadémiát. Irányításával bátor támadójátékot produkálnak Géresiék, ami rendre eredménnyel is párosul. Emellett fontos küldetésnek tekinti, hogy minél több saját nevelésű fiatalt építsen be az együttesbe. Spandler Csabára a legbüszkébb, aki a kezei alatt az NB I legmegbízhatóbb és legstabilabb belső védőjévé vált. Az egóknak letöri a szarvát, de mindezt simogatva teszi, hogy ne okozzon fájdalmat. Sokan nem értenek vele egyet, de neki bevált, ha nyilvánosan kritizálja egy-egy játékosát. Konzervatív edzőnek tartja magát, aki nem viseli el az extrémizmust.” A tréner továbbra is rokonszenves, de a tényekkel nem hajlandó, nem képes szembenézni.

- Hornyák nem ismeri a csapatát, hiszen a visszavágó előtt még reménykedett a továbbjutásban, majd a meccs utáni értékelési interjúban a mélységi passzok és a beadások hiányáról szövegelt. Nem szólt arról, hogy ilyen lélektelen és gyenge teljesítményt régen nem láttunk magyar csapattól, a mutatott játék értékelhetetlen, holott az ellenfél egy nokedli brigád volt.

- Ez a felcsúti labdás gyülekezet Puskás Ferenc nevét viseli, a legnagyobb és talán legsikeresebb magyar labdarúgó nevét. A halhatatlan „száguldó őrnagy” zokoghat az égi partvonal mellett, még akkor is, ha a PAFC második lett tavaly az első osztályú bajnokságban. El kellene gondolkodni azon, hogy PAFC helyett RAFC legyen az egylet neve: Röhej Akadémia FC. Ez legalább fedi a valóságot.

- És akkor a bérekről, hiszen ezzel kezdtem. Hétfőtől induljanak meg a bértárgyalások Felcsúton arról, hogy milyen technikával lehet a játékosok bérét levinni havi bruttó 200 ezer forintra. Ez a futballszemét (amit csak egy félideig néztem és láttam) egy huncut fillért sem ér, ezek a láblabdások (focisták) nem érdemelnek milliós fizetéseket. Nem szoktam ordenáré lenni, de ami sz@r, azt nevezzük annak, és ne becézzük csokoládénak vagy kakaónak.

A felcsúti focikuplerájba ömlik a pénz, miközben az alkalmazott futballbalerinák (finom voltam) se driblizni, se passzolni, se kapura lőni nem tudnak. Sokáig ez nem tartható, hiszen egy rossz nyilvánosház nem üzemeltethető hosszú távon.  Az „intézményi” színvonal nem az építményen múlik, hanem a leadott teljesítményen.

Tudjuk, hogy ki finanszírozza és üzemelteti ezt a pénzpazarló labdarúgó örömtanyát. Ha valaki saját pénzéből működtetné ezt a botrányos nívójú focikupit, akkor egy szavam sem lenne. Na, de így? Arról nem is szólva, hogy nekem – így az olimpia idején - a sportról Szilágyi Áron és Milák Kristóf jut eszembe, pedig alapvetően focirajongó vagyok. A vívás rejtelmeiről fogalmam sincs, úszni is csak mellben tudok, stílustalanul. A felcsúti semmittevőkről az is bekattant, hogy milyen jó, hogy a magyar labdarúgás nincs képviselve Tokióban. Nem kell menni Japánba, éghetünk a felcsúti Pancho-ban.

Írásomat az indulat szülte. Fájdalmamat, dühömet és szégyenemet az sem csillapította, hogy a második félidőben legurítottam két doboz jéghideg Staroprament. Az elalvásban talán segít.