Kertész Ákos halálára
Életének 91. évében elhunyt Kertész Ákos Kossuth-díjas író. A hatvanas években írt regényeivel szerzett magának hírnevet, az utóbbi több mint tíz évben azonban Kanadában élt.
„Föl kellett állnom, 314 ember tapsolt meg, köpni-nyelni nem tudtam, és persze madarat lehetett volna fogatni velem az örömtől, és máig sem értem, hogy lehet, hogy pont rólam szólt ez az eskütétel. Ahogy vonultunk ki az állampolgársági dokumentumért, a sorok között átszólt egy magyar fiatalasszony (cca. 35), hogy számára megtiszteltetés, hogy velem együtt teheti le az állampolgári esküt; a hölgy aligha fideszes, és valószínű, hogy olvasott is tőlem valamit. Hát ennyi, ez még hozzátartozott az állampolgársághoz.”
2018 utolsó napjaiban írta ezeket a sorokat Kertész Ákos Kossuth-díjas magyar – és később kanadai – író. Az ügy előzményei 2011. augusztusáig nyúlnak vissza, amikor Kertész indulatosan bírálta a hazai közvéleményt, amiért szerinte a Magyarországon élő magyarok számára nem fontos a demokrácia. Keserűen és indulatosan fogalmazott Kertész – a sokat megélt emberek keserűségével, a sokat tapasztalt író indulatával.
És persze, voltak igaztalan mondatai is. „A magyar genetikusan alattvaló” – írta. Majd így folytatta: „a magyar a legsúlyosabb történelmi bűnökért sem érez egy szikrányi lelkiismeret furdalást, hogy mindent másra hárít, hogy mindig másra mutogat, hogy boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, röfög és zabálja a moslékot, és nem akar tudni róla, hogy le fogják szúrni. Hogy se tanulni, se dolgozni nem tud, és nem akar, csak irigyelni, és ha módja van legyilkolni azt, aki munkával, tanulással, innovációval viszi valamire.”
Korábban sosem látott hörgedelem jött válaszul a szélsőjobbról. Az Orbán-közeli média szerint ezzel Kertész Ákos kiiratkozott a magyarságból, a Jobbik pedig azt javasolta, hogy vonják vissza Kertész összes addigi kitüntetését.
Kertész mondatai túlságosan indulatosak voltak. És a túlzó indulat sosem lehet teljesen igaz. Mi, magyarok nem vagyunk sunyik és parancsot követők. Vannak közöttünk ilyenek is, de nem mind vagyunk ilyenek. Nem lehet általánosítani, és egy egész népet egy kalap alá venni.
Mint ahogy nem kellene Kertészt, vagy bárki mást, kiiratkoztatni a magyarok közül. Már csak azért sem, mert szégyen ide, szégyen oda, Szálasi is magyar volt. Horthy is. És hogy valami jót is mondjunk: Bartók Béla, Szentgyörgyi Albert is magyarok voltak. Valamint a világhírű filmművészek, és a csapnivaló filmcsinálók. Az olimpiai bajnokok és az utolsó helyezettek. Azok, akikre büszkék vagyunk, és azok is, akik miatt mások előtt ég az arcunk.
Azok is magyarok voltak, akiket – ugyancsak magyar emberek – a Dunába lőttek, vagy a vagonokba tessékeltek. Sokféle ember van közöttünk: becsületes és tisztességtelen, aljas és egyenes. Kertész Ákos magyar ember – csakúgy, mint azok, akik az ő és mások magyarságát kétségbe vonják.
Kertész Ákos az ominózus cikk megjelenése után pár nappal „helyreigazította” a saját mondatát: „Az Amerikai Népszavához írt publicisztikámban szereplő mondatot – A magyar genetikusan alattvaló – ezúttal helyreigazítom. Helyesen ilyen mondat nincs. Örömmel értesültem, hogy a holokauszttal kapcsolatban az elmaradt bocsánatkérés ügyében helyreigazítottak mások. Ezzel az ügyet lezártam.”
Normális viszonyok között itt ért volna véget az ügy, Magyarországon itt kezdődött. Valóságos hadjárat indult Kertész ellen. A Tarlós István vezette Fővárosi Közgyűlés 2011. szeptember 21-én határozatot hozott díszpolgári címének visszavonásáról, s három nap múltán törölték is őt a díszpolgárok listájáról. (A Jobbik feljelentést tett Kertész ellen közösség elleni izgatás gyanújával, ám az ügyészség ezt elutasította, mivel szerintük a kijelentés a véleménynyilvánítás keretén belül maradt.)
Mindezek mellett számos, főleg verbális támadás, valamint fizikai fenyegetés érte az írót. Az utolsó csepp a pohárban – a medencében – az volt a számára, amikor az uszodában, ahová hosszú ideje járt, bele akarták fojtani a vízbe. Ekkor döntöttek úgy a feleségével, hogy elhagyják Magyarországot. Kanada befogadta őket, s idővel nemcsak otthont, hanem – immár kanadai állampolgárként – hazát is adott nekik.
Büszke vagyok, hogy voltak évek, amikor a Budapesti Lapnál együtt dolgozhattam Kertész Ákossal. A havilap főszerkesztője, Deák Katalin nagyszerű szerzőgárdát „gründolt” maga köré: olyan kaliberű szerzők találkoztak a havonta egyszer tartott szerkesztőségi értekezleteken, mint – Kertész mellett – Almási Miklós, Bächer Iván, Bodor Pál (Diurnus), vagy az Orbán-kormány disznóságait zseniális riportjaiban bemutató Ferenczi Krisztina. (Meg még sokan mások, elnézést azoktól, akik kimaradtak e felsorolásból.)
Most, hogy Kertész Ákos meghalt, megint azt érzem, amit akkor is tudtam: megtiszteltetés volt vele egy lapban megjelenni.
