Magyarnak lenni jó, harcolni még inkább

Meglehet, már azt is elképzelte, miképpen lehet megvédeni az új bázist. Azt az épületet, amelyet – joggal – a „vagány” jelzővel minősített. Az egyik oldala akár egy várfalhoz is hasonlítható, amelyet az ellenség csak nagy nehézségek árán tudna bevenni, a másik oldal viszont olyan, mint egy sípálya, nyárra fűvel beültetve, de így nehezebben védhető. Szerencsére a valódi háború a magyar fővárostól kissé távolabb dúl – egyelőre –, így legfeljebb csak a Liget-projekt ellenzői rohamoznának, őket pedig könnyebb leszerelni.

Elég, ha csak emlékeztetik őket, hogy április 3-án „a magyar emberek megerősítettek minket abban, hogy jól tettük, hogy megcsináltuk”. Ami egyúttal azt is jelenti, hogy a kormánypártok megkapták a felhatalmazást a teljes program megvalósítására. És a miniszterelnök, ha már ott volt és személyesen nyitotta meg a Néprajzi Múzeum új, városligeti épületét. akkor kötelességének érezte, hogy mindezt felidézze. Attól az embertől ugyanis, akit világéletében – de legalábbis a kormány élén eltöltött 16 és ellenzékben megélt másik 16 éve – a harc, valamint az ellenség keresése éltetett, nem is várhattunk mást.

Pedig az ünnep az ünnep. Olyan alkalom, amikor érdemes örülni és csak a jóra gondolni. Úgy általában. Magyarországon persze nem. Abban az országban, amelynek népét az uralkodó rezsim gondosan és mesterségesen kettészakította, ezt a megosztottságot pedig a végtelenségig meg is akarja őrizni, ráadásul állandó küzdelmet folytat természetes és legközelebbi szövetségeseivel is, ott a jelek szerint minden körülmények között fenn kell tartani a harci szellemet. Ezt tükrözte Orbán Viktor ünnepi beszéde is.   

Így a magyarság és a magyarok dicsérete közben eljutott odáig, hogy egy nemzet kultúrája „szilárd útjelző", megmutatja, honnan jövünk és azt is kijelöli, hova kell megérkeznünk. Ennek kapcsán azonban arra is szükségesnek tartott figyelmeztetni, hogy ha ezt elhanyagoljuk, akkor „menthetetlenül eltévedünk" és egy idő után már azt sem tudjuk, hogy miért harcolunk. Vagyis kimondta a kulcsszót, ami közvetlen környezete és sokasodó hívei számára is iránymutatásul szolgál. Nem elég méltatni a – különben világszínvonalú – magyar kultúrát, örülni a sikereinek, s annak is, hogy a magyar néprajz kincsei „méltó helyre kerülnek”, mindezek mellett még ott kell tartani a harci kürtöt is a keze ügyében, hogy ha úgy érzi, szükség van rá, meg tudja fújni.

És Orbán Viktor mindig úgy érzi. Bárhol legyen, sosem mulasztja el, hogy ébren tartsa a harci szellemet. Az kevés, hogy a kormánypártok negyedszer is kétharmadot szereztek a parlamentben, hogy a kormányváltást célul tűző ellenzék lényegében a saját levében fő, minek következtében minden úgy történik, ahogy a vezér elképzelte és akarja. Az utóbbi egy héten elhangzott valamennyi beszéde olyan volt, mintha már megindult volna az újabb választási kampány, sőt, szinte a finisébe is ért, amikor még további erőfeszítéseket kell tenni a hívek harci kedvének fokozására. Különösen egy olyan helyzetben – ez derült ki valamennyi megszólalásából –, amikor kicsiny népünket és kevés barátunkat mindenütt ellenségek veszik körül, tehát nincs is más választásunk, mint küzdeni utolsó leheletünkig.

Örkény István, aki nem érhette meg a rendszerváltozást, így a pártállam – más formájú – újjáéledését sem, már a hetvenes években megírta, hogy mintegy száz év múlva milyen jó lesz magyarnak lenni. Hiszen a „magyar” szó igévé változik, s minden élő nyelvbe felszívódik, méghozzá kellemes jelentéstartalommal. Orbán Viktor pedig ezek szerint már „félidőben” jelezte, hogy „magyarnak lenni jó”. Ennek megfelelően, a harcban élő nemzet és vezére számára is csak a kitűnő író szatírájának címét idézhetjük: „Nézzünk bizakodva a jövőbe”.