Orbán a csúcson

1. Már az elején érdemes leszögezni, hogy a politikai teljesítményt nem szokás a hivatali idő hosszával mérni. Ha csak a hatalomban töltött esztendőket nézzük, akkor néhány volt kelet-európai diktátor, és Belorusszia mostani vezetője bőven lekörözi Orbánt. Beszélhetek nagy királyokról is: gondoljunk csak XIV. Lajosra és Viktória királynőre, vagy a mai miniszterelnök által „kivételes államférfiúnak” tartott Horthy Miklósra, aki több mint két évtizedig nyomorította és szomorította a magyar népet. Erre azt mondaná Deák úr, hogy a királyok és a lovas tengerész nem szabad választással kerültek hatalomra, míg a Fidesz – csaknem örökös – elnöke igen. Itt azért álljunk meg egy szóra: a választási törvény folyamatos korrekciója erős kétségeket támaszt a voksolások tisztaságát illetően. A tájékoztatás szisztémája, a sajtószabadság elfojtása és a tájékozódáshoz való jog tiprása Orbán rendszerének szégyenfoltja, és azt se felejtsük el, hogy a határon túli magyarok szavaztatásának rendszere és számbavétele csalásra ad lehetőséget. Összegezve: a szolgai módon dicsőített és egekbe magasztalt kormányfő a győzelmeit nem a választási fair play szabályai szerint aratta, hanem azon kívüli eszközöket is igénybe vett. Nem egy esetben, és valószínűleg nem is utoljára  

2. Engem mosolyra fakasztott, hogy az ifjú elemző Roosevelt elnököt, Kohl kancellárt, Charles de Gaulle tábornokot és Thatcher asszonyt képes összehasonlítani a magyar kormányfővel. A felsorolt angol, amerikai, francia és német politikusok korukban meghatározó világhatalmi tényezők voltak, és nem szimpla politikai nagyvállalkozók. Országukat nem részvénytársasági elnök-vezérigazgatóként irányították, tetteikkel nem csak hazájuk, hanem a szabad világ érdekeit is szolgálták. Döntéseik hatása – gondoljunk csak Roosevelt elnökre – 60-80 évvel később is érezhető a világpolitikában, ezért nincs és nem is lesz olyan történelemkönyv, amelyik nevüket és jelentőségteljes szerepüket majd nem tartalmazza. Félve írom le, hogy – hitem és reményem szerint – az Orbán korszak csak lábjegyzetként lesz feltüntetve a kronológiai visszatekintések kötetében. Deák elemző a felsorolásból kifelejtette az I. világháború utáni időszak konszolidációját vezénylő gr. Bethlen István miniszterelnököt (1921 -. 1931.) és az irodalmi Nobel díjas Winston Churchillt (1940.- 1945. és 1951. – 1955.) Lehet, hogy ők ketten nem érik el az orbáni minőséget? Merkel asszony tevékenységének nemzetközi és Nagy Imre mártír miniszterelnök hazai jelentősége „természetesen” szóba sem kerül. Ezek szerint, mostani kormányfőnk mindkettőjüknél magasabb szintet képvisel? Na, ne!  

3. D. Dániel utolsó, fent idézett mondata dermesztő, hiszen a jelenlegi rezsimnek a kulturális életre vonatkozó további befolyását szorgalmazza. Nem volt elég a CEU elüldözése, a Magyar Tudományos Akadémia lefokozása, a Nemzeti Alaptanterv áterőltetése és a Színház- és Filmművészeti Egyetem letámadása? Akkor ír Deák elemző ilyen mondatot, amikor egy Demeter Szilárd nevű felkapaszkodott senki magas hivatalba jutását azzal hálálja meg gazdáinak, hogy bemocskol mindent, ami a humanitáshoz, a szolidaritáshoz és a szabadsághoz kötődik?!

A hivatali idő hosszát tekintve, valóban miniszterelnöki csúcstartó Orbán Viktor. Magyarország viszont lejtőre került és nemzetközi elszigetelődése aggodalomra ad okot. Kétes értékű az orbáni rekord, hiszen hazánk az ő vezetésével az elmúlt három évtized legnagyobb válságába (egészségügyi+gazdasági) sodródott.  Deák Dániel elégedetten, sőt, büszkén írja Orbánról, „hogy a rendszerváltoztatás óta eltelt harminc évnek már-már a felét az ő kormányzása határozta meg.” Tudjuk, és sajnos érezzük is.