Verocska, az én Venczel Verám

Felvidéki Judit 2021. október 24. 15:30 2021. okt. 24. 15:30

Az alábbi írás nem nekrológ. Még a nyáron írta Felvidéki Judit, Balázs Béla díjas filmrendező, egy Venczel Veráról készülő könyvbe. Ezt még olvashatta a művésznő, ám a kötetet már nem, hiszen még készül. Venczel Vera 75. születésnapi köszöntőjének szánták – sajnos csupán nekrológ lesz belőle..




Kimondom a nevét és határtalan gyöngédséget érzek. Igen, ez a legjobb szó rá, „gyöngédség”, s valami megsimogatja a szívemet, éppen, hogy csak érintve, mintha egy kismadarat tartanék a tenyeremben, s érezném testének vibráló lüktetését kezem között, s azonnal féltőn, óvva megejti a lelkem.

Kimondom a nevét: Venczel Vera, s azonnal megelevenedik mindannyiunk Vicuskája, az egri fürdőző leányka, ki a szemünk láttára alakult gyönyörűséges nővé. Verocska regényes Iduskája is felejthetetlen, és a számomra egyik legkedvesebb alakítása a PILLANGÓ, nélküle elképzelhetetlen!

Mintha csak azért született volna, hogy általa életre keljenek a csodálatos Gárdonyi, Mikszáth, Móricz és Jókai hősnők, az írói képzelet szivárvány fátylából szőtt idealizált nőalakok, amilyenek a valóságban nincsenek is talán, vagy oly ritkán születnek meg. A törékeny, filigrán, légies tünemény. Minden évszázadban ilyen csoda, csak egyszer születik! Vigyázni kell rá, s büszkének lenni, hogy nekünk van ilyen! Mi ismerhetjük ezt a csodát és gyönyörködhetünk benne, s rajongva szerethetjük, mert az érzés, amit bennünk kelt a lénye, megnemesít minket és gazdagabbá tesz.

Minden színésznőnek van aurája, de az övé sugárzóan egyedi és megismételhetetlen. S hogy e pici, törékeny testben mennyi szívósság és erő lakozik, azt csak akkor tudtam meg, amikor megismerhettem őt személyesen, 1978-79-ben, amikor először dolgozhattunk együtt Pap Károly Szent színpad című drámájának televíziós adaptációjában. A darab egy vándortársulat szilveszter esti előadásáról szól, amelyet egy falusi kocsma hátsó termében adnak elő, s a darab nem más, mint Shakespeare Rómeó és Júliája. Verocska a színi direktor állapotos feleségét alakította. Az előadás szünetében a színészek a gázsijukat követelik, de üres a kassza. Emiatt veszélybe kerül az előadás, mert a darab főszereplői megtagadják az előadás folytatását. A fanatikus és a színháznak felesküdött, elkötelezett igazgató (Tordi Géza) úgy dönt, hogy az előadást be kell fejezni új Rómeóval és Júliával. Állapotos feleségét ráveszi, hogy vegye át Júlia szerepét, mert ezzel megmenti a társulat becsületét. A végén még koporsóba is fekteti az állapotos asszonyt.

Ebben a darabban Verocska olyan méregmonológot adott elő, amilyet még életemben nem láttam. Annyi mélység, és fájdalom tört fel belőle, amennyit pusztán a szövegből nem olvashattunk ki. S mindezt szinte rezzenéstelen arccal, eszköztelenül adta elő, hangjának varázslatos színskáláján, s két óriási, lélekbe hatoló szemével. Néhány fotón kívül semmi nem maradt a játékából, mert a kópia titokzatos körülmények folytán eltűnt. (Egyik legkedvesebb munkám.)

Amikor 1981-ben felkértem Gábor Miklóst és Vass Évát a Rettenetes szülőkre, akkor, mivel nem ismertek, kérték, hogy soroljam föl eddigi munkáimat, hátha láttak valamit tőlem. Amikor a felsorolásban a Szent színpadhoz jutottam, akkor mindketten felkiáltottak, hogy igen, az nagyon tetszett nekik, amiben Venczel Vera olyan csodálatos méregmonológot adott elő! Szóval, ők lennének a bizonyíték, hogy így volt, ha élnének...

Kislányokra szoktuk használni azt a jelzőt, hogy „bájos”, de Verára ez a mai napig mondható, mert életének és pályájának minden korszakában fel tudta eleveníteni és meg tudta újítani a báját, amelyet belső szépségének kisugárzásával ért el. Mi, rendezők, be kell, hogy valljam, akkor tudunk a legjobban együttműködni és dolgozni kiválasztott színészünkkel, ha személyisége varázsának nem állunk ellen, s ha sikerül „beleszeretnünk”, s ez a „szerelem” kitart a közös alkotás végéig, vagy olyannyira túlnyúlik, hogy egy újabb munkát, filmet, vagy előadást eredményez.

Nem tagadom, Vera engem életre szólóan lehengerelt. Következő filmemben egy lányotthon vezetőnőjét alakította, Deák Katalint a Védtelen utazók című filmemben, amely szövőgyári munkáslányok életéről szólt. Bár fikciós film volt, de dokumentarista elemeket is hordozott. Kíváncsi voltam Verára, hogy az ő finom, hiperérzékeny lénye és figurája, hogyan tud érvényesülni egy szuperrealista környezetben. Megtalálja-e azt a járható utat, amelyen le tudja győzni a valóság brutalitását, s meg tudja-e közelíteni, fel tudja-e fejteni a lányotthon lakóinak sajátosan zárt és sérült világát. Személyes jelenléte szóra tudja-e bírni a rejtőzködőket, és segíteni tudja-e őket sorsuk alakulásában.

Minden forgatásnak vannak könnyű és nehezebb jelenetei, forgatási napjai. Ilyen volt számunkra, amikor Szabolcsba kellett utaznunk, hogy ott felkutassuk egy nevelőintézeti kislány édesanyját, akire a kislány nem is emlékezett. Szabolcs megye egyik leglepusztultabb cigánytelepére vitt az utunk. Ősz volt, sáros földút vezetett a falu határába, ahol rogyadozó vályogházakban éltek a telep lakói. Figyelmeztettek bennünket, hogy igen veszélyesek. Az asszony, akit kerestünk, disznópásztor volt. Vera, mint a kislány nevelőnője kísérte el a gyereket az első találkozásra. Ő mutatta be egymásnak anyát és lányát. Döbbenetes volt a találkozás. De még döbbenetesebb volt a forgatás, amikor pár hét múlva visszatértünk, és megismétlődött a találkozás, de akkor már nem a lányát mutattuk be az anyának úgy, mint a13 éves kislányát, hanem filmünk kiválasztott szereplőjét. Az anya nem ismerte fel, hogy ez egy másik lány. Pontosan ugyanúgy reagálta le őt is, mint az igazit. Stábunkat civil ruhás rendőrök kísérték, mert féltünk, ha lelepleződünk – hogy már jártunk itt valójában –, összetűzésre kerülhet sor. Nem volt veszélytelen sem a helyszín, sem a szituáció. Hogy minden rendben zajlott le, az Vera emberi kisugárzásának és empátiájának volt köszönhető. Hogy meg lehet találni a hangot a különböző társadalmi rétegek között, azt ez a film is bizonyította, emberi sorstragédiák feltárásával.

Vera számára éppen ezért volt kihívás ez a szerep, mert életünk olyan mély rétegébe kellett behatolnia, amiről még csak halvány sejtelme sem volt, mint értelmiségi, városi nőnek. Lénye annyira más volt, hogy ezt a vad, kulturálatlan közeget kapitulációra kényszerítette, mondhatnám úgy is, hogy elvarázsolta. Bizalommal fogadták, mert bizalmat sugárzott feléjük. Szelídsége, mosolya megszelídítette őket. Ez az elfogadás. Ez a jó pedagógia. Filmünk a következő évben elnyerte a legjobb tévéfilmnek járó Veszprém város díját, 1981-ben.

1984-et írunk. Következő közös munkánk Goethe Tasso című drámájának televíziós változata volt, amelyet közösen rendeztünk Gábor Miklóssal. Én beszéltem rá Miklóst, hogy a bájos, de már hervadásnak induló, betegesen gyenge Leonora hercegnő szerepét Verára osszuk. Nem kellett sokat győzködnöm, Gábor Miklós telitalálatnak tartotta. Olyannyira, hogy amikor később, a Várszínház Refektóriumában is megrendezte, akkor Verát kikérte a Vígszínházból.

Ez a két Tasso előadás számomra felejthetetlen gyönyörűséges munka volt. A címszerepet a tévéjátékban Jordán Tamás, a színházban Hirtling István alakította. Ez utóbbit én kívülállóként, s mint barát követhettem végig. Természetesen kamerával a kezemben. Olvasópróbától a bemutatóig, Színházi láz címen dokumentáltam a gyönyörűséges vajúdást, a kételkedésekkel, kínlódásokkal és vitákkal teli próbafolyamatot. Én, aki mindkét előadás szemtanúja voltam, tapasztalhattam, hogy egy színész alakítására milyen hatással van a partnere. Jordán Tamás tüzes, lobogó, szenvedélyes, már-már „őrült” Tassoja egész más Eleonórát hívott elő Verából, mint Hirtling fiatal, gyerekes, lelkes. szerelmes poétája. Az elsőben ő maga is lángolóvá és tüzessé válik, s úgy vall szerelméről barátnőjének, mint egy mindenre elszánt forradalmár lélek. Az utóbbiban a „kölyök Tasso” mellett egy hervadozó, egykor volt hajdani szépség késői kivirulását, egy vénkisasszonyt alakít, akit a költő szerelme újra naiv kislánnyá tesz, de ez már szomorú, már-már nevetségesen affektált kislányság, amiből még rémisztőbb a felébredés, a kijózanodás és a kilátástalan kiábrándultság. Vera két Eleonórát alakított, amely bravúros teljesítmény egy színész részéről. Egészen más színészi eszköztárat vonultatott fel, még csak nem is hasonlított egymásra a két Eleonóra.

Verával nagyszerű érzés dolgozni, mert együttműködő, mert meg akarja érteni a rendezői szándékot, és kíváncsi a megformálandó szerep karakterére, s tetteinek mozgatóira. A szöveget úgy teszi magáévá, ahogy a ruhát, amit felölt, s ami aztán meghatározza a darab folyamán gesztusvilágát. Így azonosul a figurával. Bölcsen és lényegre törően kérdez. Nem vitatkozik, de elgondolkodtatja a rendezőt. Bizalmat ad, s mellette a rendező is tehetségesnek érezheti magát. Van saját elképzelése és benyomása a figuráról, s annak hangot ad. Vele érdemes belemenni mélyelemzésbe, ha muszáj, de ő az, akivel szavak nélkül is értjük egymást.

Ilyen volt a később forgatott Öt perc próza című sorozatomban Wirginia Woolf Orlandójából készült kis prózai és képi etűdöm, amelyben azt a pillanatot rögzítettük, amikor a nemes ifjú Orlandó nővé változik. Ilyen magától értetődő átváltozásra is csak Vera képes, akinek elhiszem, hogy képes a varázslatra varácspálca nélkül is, csak gondolnia kell egyet.

És végül, de nem utolsó sorban meg kell említenem utolsó nagy alakításainak egyikét, a Vörös oroszlánt. Ebben az előadásban varázslatos átváltozásainak lehettünk tanúi. Emlékszem a ráncokkal szabdalt szép arcára, óriási szemére, amely mögül mindig felizzott a hajdan volt Vicuska, és a felejthetetlen Pillangó is.

 Az élet nagy ajándéka, hogy ismerhetem, szerethetem, hogy barátomnak mondhatom.