A gazdaságban felmondás volna a vége, ha bojkottálnák a munkahelyüket
Magyarországon a parlamentben is olyan szellemiség uralkodik, mint kint az utcán. Alapvetően nem a pártok vagy a pártvezetők kezdeményezik ezt, egyszerűen úgy viselkednek, ahogy egyébként a társadalom nagyjából elvárja tőlük. Így értékelte az ismét elmaradt rendkívüli parlamenti ülésszakot Bódi Ferenc szociológus. A Fidesz bojkottálta a tanácskozást, amelynek összehívását az ellenzéki képviselők kezdeményezték, ám a kormánypárti képviselők hiányában határozatképtelenség miatt, dolguk végezetlenül távoztak. Pedig most is négy igen fontos kérdést szerettek volna napirendre tűzni. A Jobbik kezdeményezésére megvitatták volna a devizaalapú szerződések felülvizsgálatának és a károsultak megsegítésének lehetőségét; a DK az iskolakezdési támogatás kiterjesztéséről tárgyalt volna; a Mi Hazánk a gyermekek digitális védelmének lehetőségeit beszélte volna meg; a Párbeszéd frakciójából Jámbor András az igazságos végrehajtási rendszer és az ehhez kapcsolódó, adósokat segítő, átfogó reformkoncepció megalkotására tett volna javaslatot. 2010 óta egyetlen ellenzéki kezdeményezésre összehívott rendkívüli ülést sem tudtak megtartani.
Kinek lehet politikai haszna a parlamenti munka ilyen kiüresítéséből?
A kormánypártok bojkott taktikája kétségtelenül eredményes, csak az a baj vele, hogy ha sorozatban alkalmazzák, már pedig ezt teszik, azzal a parlament működésének komolyságát veszik el, tekintélyét ássák alá. De nem ez az egyetlen eszköz, amivel a kormánypárti többség visszaél, és a demokratikus működés kerékkötőjévé válik. Magyarországon azóta, hogy a kormányzatnak kétharmados többsége van a törvényhozásban, nem alakulhatott meg egyetlen olyan parlamenti vizsgálóbizottság sem, amelyet az ellenzék önállóan kezdeményezett, és amely valóban el tudta végezni a feladatát. Az elmúlt négy ciklusban még olyan ellenzéki javaslat sem kapott zöld utat, amely legalább napirendre került volna, és esélye lett volna eljutni valamilyen vizsgálóbizottság megalakulásához. A Fidesz-KDNP rendszerint megakadályozta már a javaslatok napirendre vételét is, hiába volt meg ehhez a szükséges, a képviselők egyötödének támogatása. Persze azért előfordult, hogy egy-egy vizsgálóbizottság megalakulhatott, de azok kivétel nélkül kormánypárti kezdeményezésre jöttek létre, jellemzően valamilyen politikai kampány eszközeként. Egy időben dolgoztam a parlamentben, tapasztaltam, hogy a többség még akkor is képes volt leszavazni az ellenzéki javaslatokat, ha azzal egy törvény szövegében a helyesírási hibát akarták korrigálni.
A 2010-et megelőző évekről sem mondható el, hogy a parlamenti pártok különösebben kedvelték volna az éles párbeszédet. Kivonulások akkor is előfordultak, de legalább maradt a teremben vagy a bizottságban egy-egy frakcióvezető helyettes, aki válaszolt a felvetésekre.
Ez sem volt teljesen korrekt eljárás a kisebbséggel szemben, de azzal, hogy a pártok legalább reprezentálták a részvételüket a teremben, sikerült megőrizni az „odafigyelés” látszatát.
Megértem, a parlamenti képviselőnek vannak a kerületében is dolgai, egyéb hivatalos kötelezettségei, előfordulnak ütközések a különféle teendők között, ezért nem lehet elvárni, hogy minden ülésnapon jelen legyen, de mindez nem lehet mentség a teljesen üres padsorokra. A képviselők munkahelye a parlament, ha a gazdasági szférában egy-egy részleg bojkottálná a megjelenést a munkahelyén, másnap már biztosan megkapná a felmondó levelét. A képviselők „munkáltatója” a választójuk, a „népnek” pedig csak négy évente van módja kiadni valakinek a felmondó levelet.
A házelnök előszeretettel bünteti azokat, akik szavazáskor hiányoznak. Máskor miért nem?
Amikor távollét miatti büntetéseket szab ki, rendszerint az ellenzék soraiban veszi észre a hiányzókat. Érdemes volna ezzel a problémával a házszabályban is foglalkozni, mert tarthatatlan állapot, hogy a pártok gyakorlatilag a rendszerváltás óta a parlamentben nem veszik komolyan egymást. Nem megoldhatatlan dologról beszélek, hiszen az Európa Parlamentben erre már kialakították a demokratikus szabályokat.
A parlamenti munka ilyen látványos hiteltelenítése politikailag kinek használ?
A demokráciának semmiképpen. Azoknak a pártoknak sem, amelyek hisznek a parlament demokratikus működésének fontosságában, és igyekeznek ezért tenni is valamit. Látva a minapi fiaskót, sokan talán ezt úgy értékelik, hogy az ellenzéki pártok megint csinbe mentek, a kudarccal ismét lejáratták magukat. De ez nem így van! Minden parlamenti pártnak az a dolga, hogy végül is előterjesszen az emberek sorsát érintő kérdésekben javaslatokat, megtalálja a megvalósításhoz szükséges partnereket. Dolgozzon. Ha ez nem sikerül, nem azok „égnek” a kudarccal, akik próbálkoznak, hanem azok, akik betartanak ennek. A Tisztelt Ház nem csak arra való, hogy a kormányzat törvényeket hozzon, a parlamentnek van egy olyan kötelezettsége is, hogy kohéziót teremtsen a politikai oldalak között. A képviselők – függetlenül attól, hogy a patkó melyik oldalán ülnek – azért veszik fel az egyébként nem kevés fizetésüket, hogy az ország közös ügyeiben igyekezzenek szót érteni egymással.
Törvényszerű, hogy ez ne működjön?
Egyáltalán nem. Ez a magyar politikai kultúrának a terméke, ami arra utal, hogy mifelénk mindenki gyakorlatilag erőből, izomból akarja megoldani, átvinni a maga akaratát. Ilyen viszonyok között csak korlátozottan érvényesül a törvényesség, a szabályok, semmiféle normalitás gyakorlatilag nem működik. Magyarországon a parlamentben is olyan szellemiség uralkodik, mint kint az utcán. Szociológusként nem látom, hogy 2026-tól ebben bármi megváltozzon. Alapvetően ez nem a pártokon, nem pártvezetőkön múlik, hiszen nem ők a „rosszfiúk”, nem ők idézik elő ezt a helyzetet. Egyszerűen úgy viselkednek, ahogy egyébként a társadalom nagyjából elvárja tőlük. Az emberek kerülik az értelmes vitát, tartanak attól, hogy kifejtsék a többséggel ellentétes véleményüket, mert félnek a lehurrogástól. A butaság gyakorlatilag hihetetlen magas szinten tudja újra termelni magát, és ebben a politika gyönyörű példával jár elől. Az üzleti világban ilyesmit nem is lehetne elképzelni, mert összeomlanának a parlamenthez hasonló módon vezetett cégek.
Csak volna valami kiút?
Ha a politikusok legalább egyszer az életükben legalább egy évet olyan helyen dolgoznának, ahol tényleg pénzt kell keresni. Akkor megtanulnák, hogy nem lehet együttműködés nélkül semmit sem elérni. Csak az a baj, hogy a politikusok jelentős része ezt soha nem próbálná ki.
