A magyar válság valami egészen más, vagy mégsem? – Pillanatfelvétel a KSH-adatok alapján

Most, 2020 augusztus elején, még igen kevés adat áll rendelkezésre ahhoz, hogy képet alkossunk a tavasszal elindult gazdasági válságról, amelyet a vírus-járvány idézett elő. Éppen ezért, nem is törekszem semmilyen összkép megalkotására, pusztán megpróbálok értelmezni néhány friss adatot, amelyek az elmúlt hetekben láttak napvilágot a Központi Statisztikai Hivatal közleményeiben. 

A GDP növekedési ütemére vonatkozóan, csak az első negyedévről van hivatalos adat, amely szerint, 2,2 százalékos volt a bővülés a megelőző év első negyedévéhez képest. Itt tehát még nem volt érzékelhető a válság. A második negyedévet illetően csak különféle előrejelzésekre hagyatkozhatunk, amelyek azonban igen jelentős, akár öt-tíz százalékos visszaesést is elképzelhetőnek tartanak. S nem csak az ellenzéki szakértők ilyen pesszimisták, hanem a Pénzügyminisztérium is, hiszen néhány nappal ezelőtt közölte Varga Mihály miniszter úr a sajtóval, hogy ők éves szinten már nem három, hanem öt százalékos visszaeséssel számolnak. Ebből pedig elég nyilvánvalóan következik, hogy igen komoly (öt százaléknál nagyobb) második negyedéves visszaesésre számítanak a gazdaságpolitika irányítói is. Egyébként ezt támasztják alá az ágazati termelési adatok is: májusban az előző év azonos időszakához képest, az ipari termelés 30, az építőipari termelés pedig 20 százalékkal volt alacsonyabb. A békeidőben húzóágazatnak számító járműgyártás termelési értéke pedig májusban a felére zsugorodott.

A foglalkoztatásra vonatkozóan, már vannak hivatalos számok júniusra is. Eszerint 4 millió 457 ezer emberek volt állása. Ez 58 ezerrel több, mint amit egy hónappal korábban, májusban regisztráltak, s csak 38 ezerrel marad el az egy évvel korábbi (2019-es) 4 millió 495 ezres értéktől. A két júniusi foglalkoztatási számból igen határozottan kiviláglik, hogy a foglalkoztatás szinte változatlan maradt, hiszen csak elenyésző mértékben, kevesebb, mint egy százalékkal csökkent. Tehát megvalósulni látszik Orbán Viktor miniszterelnök ígérete, amely szerint, annyi munkahelyet teremtünk, mint amennyit a vírus-járvány elpusztít. Igaz, hogy a munkanélküliek száma a KSH kimutatása alapján, áprilistól júniusig 58 ezer 700-zal emelkedett az előző év azonos időszakához képest, de ez igazán nem számottevő emelkedés, különösen nem nemzetközi összehasonlításban. A munkanélküliségi ráta ugyan emelkedett 1,3 százalékponttal, de még így is csak 4,6 százalék és nem nyolc-tíz, mint az Európai Unió több országában. 

Látszólag tehát minden rendben a foglalkoztatási és munkanélküliségi számokkal. Ha azonban összevetjük ezeket a számokat a nagymértékű termelés-visszaeséssel, akkor nem igen tudunk közgazdaságilag megalapozott magyarázatot adni az adatok széttartására. Mert ha igaz mind a két adatsor, akkor abból az következik, hogy jelentősen csökkent a termelékenység, legalább öt-tíz százalékkal. Márpedig ez igen szokatlan, hiszen a válság időszakában nem csökkenni, hanem növekedni szokott a termelékenység, éppen amiatt, hogy az alacsony termelékenységű munkavállalók és cégek esnek elsőként áldozatául a csökkenő összkeresletnek. Hatványozottan igaznak kellene ennek lennie a vírus-járvány esetében, ahol a turizmus és vendéglátás teljesítménye esett vissza a legerőteljesebben, tehát olyan ágazatok, ahol a termelékenység – a szolgáltatások természetéből következően – igen alacsony. 

Ezért aztán felmerülhet az emberben, hogy a KSH által generált foglalkoztatási számok talán nem is a lényeget ragadják meg. Mert beleszámítanak a foglalkoztatásba mindenféle nem produktív munkát is: a közmunkásokat, a katonákat, a diákok nyári munkáját az önkormányzatoknál, a külföldön munkát vállalókat. A részletes adatok hiányában, csak találgathatunk, honnan is származhat az 58 ezres foglalkoztatás-bővülés májusról júniusra, miközben az ipari termelés majd egyharmaddal csökkent májusban.

Továbbnézve a legfrissebb adatokat, azt látjuk, hogy a bruttó átlagkeresetek 2020 májusában 398 ezer 800 forintra emelkedtek. Ez 9,4 százalékos emelkedést jelent, az egy évvel korábbi értékhez képest. A január–májusi időszakot tekintve, 390 ezer forintos bruttó átlagkereseteket láthatunk, ami 8,8 százalékkal magasabb, mint az egy évvel korábban mért érték. A nettó átlagkeresetek is hajszálpontosan ugyanilyen mértékben, tehát 8,8 százalékkal bővültek ez év első öt hónapjában. A statisztikai hivatal gyorsjelentése szerint, a reálkeresetek 5,1 százalékkal emelkedtek az előző év bázisához viszonyítva. A reálkeresetek meghatározásához az illetékesek 3,5 százalékos fogyasztói áremelkedéssel számoltak. Nos, a számok itt is nagyon szépek és egyúttal ismét csak gondolkodásra késztetnek. Mindjárt az első kérdés: miként lehet az, hogy a válság kellős közepén, amikor 20–30 százalékos termelés-visszaeséseket mérnek a fontos ágazatokban, a keresetek úgy nőnek, mint a legjobb konjunkturális időszakokban. Vajon mi magyarázza ezt a sajátos, csak a magyar gazdaságra jellemző jelenséget? Erre az unortodox-jelenségre, vagy inkább tündérmesére, talán csak az MNB elnöke tudná megadni a magyarázatot.

Annyit azonban megállapíthatunk, hogy az öt százalék feletti reálkereset-növekedés azt is jelenti, hogy a csökkenő GDP-tortából a munkavállalók egyre nagyobb részt kapnak, a vállalkozók és az állam rovására. Ez önmagában nem lenne rossz, csak ez a növekedés nincs összhangban a termelékenység alakulásával, nevezetesen annak romlásával. Nem látszik tehát a vállalkozások számára az ösztönző erő, hogy miért alkalmazzanak alacsony és romló termelékenységű dolgozókat egyre drágábban, miközben az ő profitrészesedésük jelentősen csökken a GDP-ből. 

Persze itt is van kézenfekvő magyarázat, mégpedig az, hogy valószínűleg nem is annyi az átlagbér-növekedés, mint amennyit a KSH kimutat, mert az adatfelvétel során nem veszi figyelembe az öt fő alatti vállalkozásokat, ahol alacsonyak a keresetek és ráadásul azok nem is nőnek dinamikusan. Továbbá az is felvethető, hogy a fogyasztói árak növekedése sem annyi, mint amit kimutat a hivatal, mert két évvel korábbi fogyasztó kosarat használ a becslésnél és így sok esetben, olyan termék-reprezentánsokat figyel meg, amelyek már elavultak és ezért az áruk nem emelkedik, hanem inkább csökken. Ezek aztán kompenzálják az élelmiszerek árának jelentős, 20 százalék körüli növekedését, amely pedig igen erősen érinti az átlag- (és pláne a medián) keresetű munkavállalókat.

No de, vajon mit csinálnak a dolgozók a jelentősen emelkedő reálkeresetükkel? Ha azt gondoljuk, hogy gyorsan elköltik, akkor tévedünk. Ugyanis ez év májusában a kiskereskedelmi forgalom 2,1 százalékkal csökkent az előző évi értékhez képest, dacára a 9,4 százalékos keresetnövekedésnek. A január–május közötti időszak már valamivel szebb képet mutat, itt a kiskereskedelmi forgalom már nem csökkent, hanem 1,5 százalékkal emelkedett – a megelőző évhez képest. De ez még mindig kevés, a keresetek dinamikus emelkedéséhez képest. Persze másra is lehet költeni a pénzt, például szolgáltatásokra, vagy tartós fogyasztási javakra. Sajnálatos módon, azonban egyik említett területen sem történt bővülés (sőt!), tehát nem marad más, mint a megtakarítás. S ezzel ismét csak a gazdasági kuriózumok tárházát bővítjük, mert ugyancsak szokatlan, hogy a válság időszakában a bérből és fizetésből élők jelentős megtakarításokat eszközölnének.

Én magam több évtizede már, hogy statisztikai adatokat használok, sőt, volt egy rövid időszak, amikor az adatok előállításáért is felelős voltam. Ezért jól tudom, hogy tökéletesen pontos adatok nincsenek, s azt is tudom, hogy minél közelebb vagyunk időben a gazdasági eseményekhez, annál kevesebb releváns információval rendelkezünk, tehát annál pontatlanabbak a számaink. Az információhiány és a módszertani nehézségek ellenére, azonban a statisztikai adatszolgáltatók mindig törekedtek arra, hogy a legvalószínűbb történetet vázolják fel, és ennek megfelelően, egy konzisztens adatrendszert adjanak a felhasználóknak. Most ez egyáltalán nem fedezhető fel a Központi Statisztikai Hivatal által közzétett adatokból. Sokkal inkább az látszik, hogy a hivatal minden áron meg akar felelni a kormányzati elvárásoknak. A közzétett makroadatokból nem derül ki, hogy mi is történik velünk 2020-ban: gazdasági válság van a második negyedévben, vagy tovább folytatódik a konjunktúra? Avagy a közismert vicc poénjával szólva: operálunk, vagy boncolunk. S ennek eldöntése már csak azért is rendkívül fontos volna, mert a kialakult helyzetet jellemző számokhoz kellene szabni a gazdaságpolitikai intézkedéscsomagot és nem fordítva: a tervbe vett intézkedéscsomaghoz a makro-számokat.

Mellár Tamás