A mai Magyarországon újra csak a lojalitás számít
Okos emberek találgatják, „mire is gondolt a költő”, nevezetesen Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatója, amikor Facebook-oldalán arról értekezett, hogy konzervatív oktatáspolitikai fordulatra van szükség.
Mint írta: „a Kommentár folyóirat legújabb számában amellett érvelek, hogy az oktatás konzervatív műfaj, melynek az a feladata, hogy a generációkon keresztül felhalmozott, érvényes tudást átadja a következő nemzedéknek, akik így többre vihetik szüleiknél.” Azzal érvel, hogy: „e megfontolás mögött egyszerre találjuk meg a szülők érdekeit és a nemzeti érdeket. A szülők joggal számíthattak arra, hogy egy szűkebb terület szakértőjévé válva gyermekeik sikeresebbek lesznek. Egy nemzet sikere pedig nagyban függ attól, hány tehetséges tudós embert tud kinevelni.”
Most nem térek ki arra, hogy fideszes katyvasszal leöntött mondataiban vannak részigazságok, olyanok, mint például, hogy az oktatás feladata „a generációkon keresztül felhalmozott, érvényes tudást átadja a következő nemzedéknek, akik így többre vihetik szüleiknél”, vagy, hogy „egy nemzet sikere pedig nagyban függ attól, hány tehetséges tudós embert tud kinevelni”. Ki az, aki ezeket kétségbe vonná? Arról azonban beszélnünk kell, hogy végül is hol hibázik a gondolatmenete.
Először is, mélyedjünk el egy kissé ebben a konzervativizmusban. Azt írja Orbán Balázs: „Mára ez a konzervatív megközelítés teljesen háttérbe szorult, s helyét progresszív alapelvek vették át. (…) Amennyiben meg akarjuk állítani és vissza akarjuk fordítani a nyugati világ oktatási rendszereinek hanyatlását, vissza kell térnünk azok konzervatív gyökereihez. Ez azt jelenti, hogy a természettudományos ismeretek elengedhetetlen és alapos átadása mellett az iskolának el kell köteleznie magát az olyan értékvállaláson alapuló ismeretek mellett, mint amilyen a klasszikus műveltség és a nemzeti kultúra.” A miniszterelnök politikai igazgatója hozzáteszi: „január 9-én 18 órától többek között erről fogunk beszélgetni a Kommentár lapszámbemutató eseményén”.
Megnéztük hát, mik is lehetnek azok a bizonyos konzervatív értékek, amikhez vissza kell fordulni. Természetesen: Isten, haza, család.
A Kommentár folyóirat tavaly novemberben tartott egy beszélgetést arról, hogy ezek „alapvető értékek, amelyek évszázadok óta határozzák meg Európát, és évtizedek óta a hazai jobboldal politikáját, és amelyeket a progresszív-baloldali erők rendszeresen támadás alá vesznek”. Ebben a beszélgetésben megszólaltatták többek között Rétvári Bencét, a Belügyminisztérium államtitkárát is, akiknek egy, a totalitárius diktatúrák áldozatainak emléknapján elmondott hozzászólását idézték: „nekünk ezt az iránytűt kell tartani, az Istent, a Hazát és a Családot, és akkor biztosan megóvjuk a saját nemzetünket és a kontinensünket attól, hogy hasonló embertelen pusztítások, diktatúrák, vagy a szabadság elvesztése újra megtörténjen itt, Európában, vagy Magyarországon.”
Az igazság azonban sajnos az, hogy ez a hármas jelszó nagyon is lejáratódott az elmúlt században és a mostaniban is egyre veszélyesebb célt szolgál, a diktatúrák megerősítését és beágyazását.
Ahogy Kopcsik István történelemtanár mondta lapunknak az Isten, Haza és Család hangoztatása sokkal inkább a hatalom eszköze, mintsem iránytű, és a kereszténységen belül a katolikus egyház különösen szívesen el is játszotta ennek az eszköznek a szerepét. A Történelemtanárok Egyletének bizottmányi tagja beszélt arról, hogy ez a hármas jelszó ugyan már megjelent az 1848-’49-es szabadságharc idején is, de tisztán ideológiai értelemben a Horthy-rendszer alatt használták. Trianon után erősödött meg, mert a politikai elit nem tudta megemészteni és feldolgozni, ami történt, és ki kellett dolgoznia egy olyan alternatívát, ami kiutat jelenthetett volna a „katasztrófa -krízisből”.
Az „Isten, Haza, Család” jelszó emlegetése napi szintű történet volt az iskolákban és mindenütt az országban. A Horthy-kultusz mostani felmelegítése viszont a jelenlegi kormány mítosz-gyártó tevékenységéhez tartozik. Amikor ezzel előjönnek, akkor válogatott módon kiemelnek abból a korszakból egy pozitív részt, és közben elfelejtik, hogy a korszak 80-90 százaléka kifejezetten a diktatúra alapját képező ideológia megjelenése. Ezért ez a hármas jelszó ma katasztrófába viszi az országot. Ma ugyanis olyan világ van, amelyben minden normális hatalom – még azok is, amelyek hirdetik a különböző vallások, istenek szerepét – döntő mértékben leválasztotta az egyházról az államot. Nem az állam finanszírozza az egyházakat, hanem a hívők. Nálunk nem így van. Jelenleg tudatos népátnevelés folyik, amivel épp az a gond, hogy akkor, amikor a tolerancia korában kellene élni, amikor egy modern világban minden tudásunk megvan ahhoz, hogy az emberek biztonságosan, jobban éljenek, és még az ökológiai válság rémét is elhárítsuk, akkor mi épp ellenkező irányba megyünk. Egy ilyen világban már nem is csak bűn, hanem egyenesen hiba, ha nem mozdulunk a tolerancia irányába.
Azt, hogy a magyar kormány ezirányú törekvésének mekkora romboló hatása van, leglátványosabban az oktatásban érhetjük utol. Kopcsik István példának hozta fel az új generációs, középfokú, kötelező egyen történelemkönyveket, amelyekben az evolúciónak, az emberiség létrejöttének alaptörténetéről mindössze néhány sor van, ugyanakkor mellette két-három oldalnyi található a Biblia egyik teremtéstörténetéből. A másikról pedig – mert, hisz' kettő van –, egy szó sem esik. Kérdés, hogy akkor az a gyerek, aki nem kellően tájékozott, vagy csak egyirányú hatásokat kap, melyiket hiszi el, melyik után érdeklődik majd: a három-négy soros tudomány, vagy a három-négy oldalas mítosz iránt? Nem véletlenül törölték el a mezopotámiai térségről szóló részt is a történelemből – ami mellesleg a Biblia szempontjából is fontos lenne –, nem is tanulnak már róla a diákok. Nincs. Azoknak pedig, akik a történelmet alapjaiban nem ismerik, azt lehet hazudni, amit csak akarnak.
Nahalka István oktatáskutató szerint a magyar oktatás átláthatatlan és rejtett kormányprogram alapján működik 13 és fél éve, aminek az az eredménye, hogy minőségében romlik a magyar oktatási rendszer. Ami viszont megnőtt benne, az az esélyegyenlőtlenség, a rendszer szelektivitása, ezen belül a szegregáció.
Ennek a hatalomnak olyan oktatásra van szüksége, amely inkább elbutítja az embereket, és nem engedi, hogy az új generációk kritikus, önálló gondolkodókká nevelődjenek. Azt akarja, hogy engedelmes szavazók legyenek, akik fenntartás nélkül elhiszik azt, amit a hatalom állít. Tulajdonképpen a hatalom épp a hatalma rögzítése szempontjából gondolja végig azt, hogy mit kellene csinálni az iskolában, mit jelentsen ott a nevelés. Ez a nem leírt, virtuális kormányprogram a hatalmat szolgáló erkölcsi rendet, világképet, értékhierarchiát kíván a fiatalokra rákényszeríteni, amit azután elhelyez a Nemzeti Alaptantervben, a tankönyvekben, és sok más formában, nagyon következetesen képviseli is azt. Ez is nagyon jól látható.
Gondoljunk csak arra, hogy a művészettörténet tantárgyat mindenféle racionális magyarázat nélkül kivették a Nemzeti alaptantervből, törölték még a lehetőségét is, hogy érettségizni lehessen belőle. Vagy gondoljunk arra, amit Nagy Erzsébet, a PDSZ országos választmányának ügyvivője mondott a Népszavának: azért, hogy a főállású pedagógusok összlétszáma újabb negatív rekordot döntött, egyértelműen a heves tiltakozásokat kiváltó új pedagógus életpályatörvény, vagyis a státusztörvény tehető felelőssé, amely amellett, hogy megszüntette a pedagógusok közalkalmazotti státuszát, több más hátrányos intézkedést is tartalmaz.
Vagy gondoljunk arra, hogy a kormány - egyáltalán nem igazán keresztényi módon - hazudott a pedagógusoknak, lényegében az egész országnak, amikor a sztrájkbizottsági tárgyalásokon jegyzőkönyvben is rögzített ígéretet tett arra, hogy a teljesítményértékelés alapján nem csökkentik a pedagógusok bérét. Most viszont kiderült, hogy a bércsökkentésre is lehetőséget adó rendelkezés mégis csak belekerült a státusztörvénybe. Ahogy Totyik Tamás, a PSZ elnöke a Népszavának fogalmazott: „felháborító, hogy a tárgyalásokon a szemünkbe hazudtak”. Azt is hozzátette: ez a rendszer „kicsinyes bosszúkra” is lehetőséget ad az intézményvezetőknek, tankerületi igazgatóknak, a teljesítményértékelés mögé bújva büntethetik majd azokat a pedagógusokat, akik a megítélésük szerint nem viselkednek megfelelően, engedelmesen, sztrájkban vagy más tiltakozó akciókban vesznek részt.
A lényeg – bárhogy is csűrjük, csavarjuk -, hogy azokat a pedagógusokat, akik minden nehézség ellenére a pályán maradtak, továbbra is rettegésben kell tartani. Nevezhetnénk ezt a „Hogyan építsd a diktatúrádat biztonsággal” nevű társasjáték egyik elemének is. Legfeljebb majd végül csak azok maradnak a pályán, akik szó nélkül, fejet lehajtva, engedelmesen teljesítik a kormány minden utasítását.
Hogy is írta Orbán Balázs Facebook-bejegyzésében? „Mi konzervatívok amellett érvelünk, hogy a feltételes érvényű természettudományos ismeretek akkor vannak leginkább hasznunkra, ha azokat értékvállalások mentén tudjuk rendszerezni”.
Hát akkor nézzük meg, milyen is ez az értékvállalás.
Beszéljünk arról, hogy Orbán Balázs - a november óta létező Nevelésügyi Kormánybizottság tagjaként - ezzel a mondattal milyen faék egyszerűséggel, fideszes finesszel, „magyar gógyival” két legyet is ütni kíván egy csapásra. Mindenekelőtt bizonyítja főnöke, és annak az idők folyamán kissé összekuszálódott gondolatai iránti mérhetetlen odaadását, és természetesen a NER világ minden más szereplőjének is tanúsítja, rendíthetetlen híve a főnöknek, az ő elveinek. Magyarországon ezt ma sűrűn guruló közpénzforintokkal jutalmazzák, arról a haszonról nem is beszélve, ami a NER-piramisban meglévő ranglétra lépcsőjének megerősítését jelenti, valamint egy fél lépést a lehetséges következő fok felé.
Mert ma Magyarországon megint olyan világot élünk, hogy az előre jutáshoz a szakértelem hiányzik a legkevésbé – a Nevelésügyi Kormánybizottságban egyetlen oktatáshoz, pedagógiához értő szakember sincs -, mindenekelőtt a lojalitást, a hűséget kell bizonyítani. Csak az számít. Nos, Orbán Balázs szégyenkezés nélkül meg is teszi.