A napraforgók szomorkodnak, a kukoricák „furulyáznak”
A magyar mezőgazdaság akkor tudja átvészelni az ilyen nehéz időszakokat, ha a gazdák megértik, hogy maximálisan és a leghatékonyabban ki kell használniuk a rendelkezésünkre álló természeti erőforrásokat. Így reagált a jelenlegi szárazságra Héjja Csaba, a MBH Bank Agrár- és Élelmiszeripari Üzletágának stratégiai elemzője. A napraforgó és a kukorica virágzik, most igénylik a legtöbb nedvességet, a talaj azonban egyre jobban kiszárad. A múlt héten csak foltokban hullott 10 millimétert meghaladó csapadék, az ország döntő része teljesen szárazon maradt. A harminc napos csapadékösszeg egyre kisebb területen, inkább csak északkeleten mutat többletet az átlaghoz képest, az ország nagyobb részén 20-60 milliméteres a hiány. A felső 50 centis talajréteg országszerte egyre szárazabb, a Duna-Tisza közén, a Dunántúl keleti szélén, illetve a Maros-Körös-közének nyugati felén már kritikusan száraz a talaj.
Trópusi meleg és szárazság van az ország egész területén. Át tudja vészelni ezeket a szélsőséges körülményeket a mezőgazdaság?
Ez a mostani trópusi hőség és a hozzá kapcsolódó szárazság kétségtelenül összefügg a Kárpát-medencében és a világban tapasztalható éghajlatváltozással. Ám amikor a klímaváltozásról és annak rövid, illetve hosszú távú hatásairól beszélünk, akkor generációs távlatokban kell gondolkodnunk. Nem öt éves, nem tíz éves, hanem inkább a fél évszázaddal későbbi változásokat kell felmérnünk. A Föld klímájának vannak periódusai, a hidegebb periódusokat melegebbek követik. Most nagyon úgy néz ki, hogy beléptünk egy melegebb korszakba.
Hogyan lehet ehhez alkalmazkodni?
Az első, amit kiemelnék: az élelmiszer-ellátás biztonsága. Ez a Föld népességének növekedése mellett csak úgy képzelhető el, ha a mezőgazdaságban többek között megköveteljük az adott vidék legjobb adottságainak megfelelő, „helyspecifikus” gazdálkodást. Úgy tartják, a magyar mezőgazdaság több területen is utoléri a nyugat-európai mezőgazdaságok színvonalát, de a precíziós gazdálkodást illetően meglehetősen le vagyunk maradva. A hazai gazdálkodók alig 5-10 százaléka – azaz száz gazdából mindössze öt, tíz – alkalmazza ennek a termelési technológiának az elemeit.
Avasson be, mit jelent ez?
A magyar mezőgazdaság akkor tudja átvészelni az ilyen nehéz időszakokat, ha gazdák megértik, hogy maximálisan és a leghatékonyabban ki kell használniuk a rendelkezésünkre álló természeti erőforrásokat. Minimalizálniuk kell a pazarlást. A jó gazdának ismernie illik a birtoka minden négyzetméterén a talaj minőségét, tudnia kell, mit vessen, és pontosan hová, az ideális terméshozamhoz pontosan mennyi tápanyagot kell kijuttatnia az adott táblára. Osztani-szoroznia kell, az adott terület egy-egy hektárjára mennyi műtrágya kell, de az sem mindegy, hogyan szórja ki. Minden táblán belül vannak „foltok”, tudnia kell, oda több, vagy kevesebb tápanyag kell, mert amennyit okosan megspórol, azzal csökkenti a káros anyag kibocsátását, azzal pedig tesz egy pozitív lépést a klímavédelem érdekében. És folytathatom: a precíziós gondolkodással növelni tudja a termésátlagokat. Amellett, hogy nem használjuk túl a környezetünket.
A nagy gazdaságokban mindez az agronómusok felelőssége. De hogyan lehet ezt elvárni mondjuk a családi vállalkozásoktól?
A technológia, a technikai háttér ma már széles körben megtalálható és elérhető a műveléshez használt gépekben, a traktorokban, kombájnokban. Ez tehát nem jelent nehézséget. Amire azonban nagy szükség van, az a szemléletváltás. A magyar mezőgazdaság alapjában véve meglehetősen szórt, és kis gazdaságokra alapozott, erősen működnek a megszokások. Erősíteni kellene a korszerű gazdálkodást elősegítő gondolkodást. „Az így szoktuk” elve ma már nem működik, azok a módszerek, amelyek 20-30 éve működnek, működtek, jövőre már nem biztos, hogy beválnak.
Úgy érzem, nem túl optimista…
Ez nem így van. Ahogy fiatalodni fog a mezőgazdász társadalom, úgy fognak ezek a technológiák egyre szélesebb körben elterjedni. Egy mai negyven éves gazda, aki megörökölte a szülei gazdaságát, alapvetően már tisztában van ezekkel a technológiákkal, és ezzel a szemlélettel lát munkához.
Ezekben a hetekben az aszály okozta károkról szólnak a tudósítások. Ezért kizárólag a klíma felelős? Alig látni a határban működő öntözőrendszereket.
Ez a következő, amire ki akartam térni, amikor a tartós szárazság hatásairól beszélünk. A klímaváltozás nemcsak feltétlenül azt jelenti, hogy évente nő valamennyivel az átlag hőmérséklet, hanem azt is, hogy a szélsőségek rendkívüli módon megszaporodnak. Nem volt olyan régen, 2022-ben az utóbbi évtized legnagyobb aszálya sújtotta a mezőgazdaságot, rögtön utána pedig jött a 2023-as év, amikor mind a tavaszi, mind az őszi vetéseknél gyakorlatilag tökéletes termést takarítottunk be. Erre most következik 2024, ami úgy néz ki, hogy az őszi vetésekből az árpa és a búza mennyisége teljesen rendben van – a minősége ugyan hellyel-közzel kérdéses –, és bizonyos területeken a napraforgónak is szinte tökéletes az éghajlati környezet, de a kukorica sorsa bizonytalan. Pedig ez a legfontosabb szántóföldi termény, aminek a hozama szinte a teljes vertikumra kihat. A termés fele takarmányozáshoz kell, de legnagyobb volumenben az élelmiszeripar használja fel. Sokan nem is gondolnak rá, hogy amikor leveszik a boltban a polcról az üdítőket, azokban is édesítőszerként jelen van a kukorica. Magyarországra települt több nagy kukoricafeldolgozó is, amelyek nem engedhetik meg maguknak, hogy ne legyen alapanyaguk. Tehát a fogyasztói igény szorítja a termelőket a magasabb hozamokra, miközben a termésmennyiségek ingadoznak. Tavaly országos átlagban 8 tonna fölött volt a kukorica hozama, 2022-ben alig volt 3,5-4 tonna. Az idén: ki tudja?
Most már a második heti szárazságot éljük meg…
Annyival jobb a helyzet, hogy ez most abban az időpontban jött, amikor a növények már túl vannak a virágzáson, és ebben a termelési fázisában már kicsit alacsonyabb a kritikus méretű károk kockázata. Ha július utolsó napjaiban megjön a csapadék, ha augusztusban a 25-30 fok közötti megszokott hőmérséklet megfelelő csapadékkal párosul, nem lesz baj a kukoricával sem. Viszont az öntözés valóban nagy kérdés. Nagyságrendileg jelenleg 120 ezer hektáron folyik öntözés, ami jóval kevesebb annál, mint az a 400 ezer hektár, amennyit a 70-es években öntöztek.
Ez a hazai vízgazdálkodás sara?
Tény, hogy több vizet hagyunk kimenni az országból, mint amennyi bejön. És ezt a bejövő vizet sem fogjuk meg elég hatékonyan. Hogy az aszályos időszakok ne hagyjanak maradandó nyomot a mezőgazdaságban, fejleszteni kell az öntözést. Víztározókat, csatornákat kell építeni, de ezek csak a felszíni vizek, a talajvízzel nem kezdtünk semmi okosat.
Minden rendszernek vannak korlátai
Magyarországon körülbelül 3,5-4 millió hektár szántóterületet művelnek aktívan, mindet nem lehetne öntözni. Az öntözhetőségnek is vannak feltételei: honnan lehet vizet venni, milyen a talaj szerkezete? Nagyságrendileg az lenne ideális, ha a művelt területek 10 százalékát öntözni tudnánk. Ha ezt a mintegy 400 ezer hektárt – főleg az Alföld déli része a kritikus pont – be tudjuk majd vonni az öntözési rendszerbe, akkor itt a Kárpát-medencében a mezőgazdaság át tudja vészelni az ilyen aszályos éveket is. E téren most a nulladik pontnál vagyunk. A következő lépés az lenne, hogy az egyébként drágább zöldségtermesztési ágazat termésbiztonságát is megteremtsük. A szabadföldről üvegházakba, fóliasátrakba, zárt termelő helyekre kelleme ezt az ágazatot is „költöztetni”, mert a holnapi biztos élelmiszer-ellátásnak részben ez lenne a garanciája.
