A pedagógusok a jövőért sztrájkolnak

Mit mondanak a pedagógusok? 

Kezdjük a válaszadást a pedagógusok szempontjából. Bán Mihály, a Pedagógusok Szakszervezetének Veszprém megyei elnöke azt mondja, igenis van értelme tovább sztrájkolni. Természetesen a kollégákat nem vihetik bele abba, hogy olyan áldozatot vállaljanak, amit már nem bírnak el, de a sztrájkot folyamatosan fenn kell tartani. El kell jutni odáig, hogy érdemi tárgyalásokat folytassanak a pedagógus szakszervezetekkel a diákok, a kollégák túlterheléséről, az oktatás feltételeiről, meg nyilván a bérekről is.

Bán Mihály véleményét erről a Facebookon is kifejtette. Többek közt azt írja: „az oktatásban dolgozók nem sztrájkolni akarnak, hanem dolgozni, mégpedig az eredményességhez szükséges körülmények között. A józan többség mindössze valódi tárgyalásokat akar: Mint amikor gyermekek sorsáért felelős két felnőtt leül egymással megbeszélni a problémákat. Érvekkel, elemzésekkel, javaslatokkal. A sértődés, dac, fenyegetőzés, erőfitogtatás egyik oldalról sem visz közelebb, pedig közösen kell megoldást találni, mert ha semmi nem változik, rövidesen ennél is nagyobb lesz a baj.”

A szakszervezetek a sztrájktárgyalásokat a következő kormánnyal is folytatni fogják, és ha az sem vezet majd eredményre, az egységes sztrájkot is. Addig marad a „búvópatak” sztrájk, hogy a téma ne kerülhessen le a napirendről. Erről már Gosztonyi Gábor, a PSZ alelnöke beszélt. Ezzel az a céljuk, hogy a kormány által láthatatlanná tenni kívánt sztrájkot a továbbiakban is a felszínen tartsák. A szakszervezetek azonban már a választások előtt is tárgyalnának. A pedagógusoknak a béremelésről konkrét menetrendet kellene látni, hogy el is higgyék, lesz, ahogy azt is, milyen ütemben következik be, és a munkateher milyen csökkenésével jár. Persze, minderről egy aláírt dokumentum is szükséges.

Vakvágányon az oktatás

Arról, hogy mi a baj az oktatásban, ez év január 31-étől, a két órás, sikeres figyelmeztető sztrájk – amelyen csaknem 27 ezer pedagógus vett részt – óta jó néhányszor kapott helyzetjelentést a köznevelési államtitkárság. A problémák megannyi tüntetésen, demonstráción is elhangoztak. Például március 2-án Szombathelyen, ahol egy óvónő, Tomposné Sümegi Andrea arról beszélt, az óvodákban a legaggasztóbb probléma a pedagógushiány. Fiatalok alig vannak a pályán, pedig a gyerekeknek nagy szükségük volna a fiatal, friss, szakmailag is felkészült óvodapedagógusokra. Mindennek a legfőbb oka a nevetségesen alacsony bér, ami semmire nem elég, sem a fiataloknak, sem az idősebbeknek. Ugyanott Varga Tamás, a Gothard Jenő Általános Iskola tanára arra hívta fel a figyelmet, hogy a bérrendezés csak az egyik gond. De a tanárok arról is beszélnek egymás közt, ami a közbeszédben nem kap akkora hangsúlyt. Ilyen a szabad szellem elnyomása, a kusza, korszerűtlen alaptanterv, a gyenge minőségű tankönyvek, az elégtelen infrastruktúra, a tankerületi függőség, a központi irányítás, az értelmetlen portfolió-készítés, a megalázó „adminisztrációs csicskáztatás”, az ingyen dolgoztatás, a túlterhelt diákok, a szintén túlterhelt, fáradt, ideges tanárok. Azt mondta: „önök olyan képet igyekeznek festeni az oktatásról, mintha az egy rakétasebességgel a világűr meghódítására száguldó atomvonat lenne, tele boldogan nevetgélő, integető gyerekekkel és elégedett, kötelességtudóan szalutáló tanárokkal. Eközben az oktatás nem egy hiperszuper expressz, hanem maximum egy nosztalgiavonat, amelyet egy Orbán nevű masiniszta és egy Kásler nevű bakter vakvágányra kormányozott, amit néha ünnepekre elővesznek, felszalagoznak, kifényeznek, mutogatják, aztán visszatolják a rozsdatemetőbe.” 

Totyik Tamás, a PSZ alelnöke március 23-án Békéscsabán keményen ostorozta a mai oktatáspolitikát: „az elmúlt időszakban kultúrharcot folytatott a kormány, megszállták a közoktatást, mint Oroszország Ukrajnát, csak nem számítottak akkora ellenállásra, mint amilyet az oktatásban dolgozók, diákok és a szülök tanúsítottak az elmúlt időszakban. Elszámították magukat, közmegegyezés helyett harcot indítottak, amelyben nem válogatnak az eszközök között, miközben maguk is elismerték, hogy jogosak a követeléseink.” (…)  Beszélt arról, hogy már nemcsak a nyugati végeken járnak át a határon túlra dolgozni a pedagógusok, hanem keleten is. Például a fiatal tanárok közül sokan Romániában tanítanak, mert ott kevesebb az óraszám és magasabbak a bérek. Amúgy a küzdelem csak látszólag szól a bérekről – mondta Totyik Tamás. „A sztrájkban résztvevők harca a jövőről szól, arról: lesz-e még valaha Magyarországon megfelelő létszámú és jól képzett pedagógustársadalom, amely meg tudja akadályozni, hogy a társadalom jelentős része beleragadjon a tudatlanságba”

A szülők is felismerték, hogy a gyermekeik jövője a tét

A veszélyt a szülők felismerték, és az oktatási dolgozók mellé álltak, mert tudják, hogy gyermekeik jövőjéről van szó – ezt is Totyik Tamás, PSZ alelnök mondta a békéscsabai tüntetésen. „A szülők is érzik, látják: már nincs hová hátrálniuk az oktatásban dolgozóknak!  A tét, a felelősség óriási, ennek felismeréséhez akarat kell, a cselekvéshez elszántság, de ehhez a társadalom támogatására is szükség van! Erőt ugyanis már csak tőlük nyerhetünk, a kormánytól nem!”

Bán Mihály, a PSZ Veszprém megyei elnöke szerint „szülő és nevelő mindig is természetes szövetségesei voltak egymásnak, hiszen ugyanazt akarják: jót a gyermeknek. Más-más irányból látják az oktatást, de a közös cél, a gyermek biztonsága és jövője, soha nem kérdőjeleződött meg. Ezt a szövetséget fűzte még szorosabbra a január végi figyelmeztető sztrájk. Nem a sztrájk volt a fontos, hanem a figyelmeztetés. Az, hogy nem mehet így tovább, mert egyszerűen nem lesz, aki tanítsa a gyerekeket. Ehhez a jelzéshez, figyelmeztetéshez adták a szülők a támogatásukat. Az pedig példaértékű, hogy a szülők 90 százaléka – akár szabadságot kivéve – megszervezte, hogy ki tudja mutatni a véleményét.” A március 16-tól meghirdetett határozatlan idejű sztrájk első napján hasonló erősségű támogatást kaptak a szülőktől.

„És a példából tanulni kell. A kollégáknak azt, hogy nem szabad abbahagyni, mert a tét óriási. A minisztériumnak pedig azt, hogy a valóságot nem lehet letagadni. Feltárni, megoldást keresni és változtatni kell. A helyes irány kijelöléséhez pedig továbbra is nélkülözhetetlen a szülők véleménye és támogatása. Ez a szoros szövetség hozza meg a változást.”

S, hogy mit mondanak maguk a szülők? Egyikük például azt: „az oktatás nem pártpolitikai kérdés, és igen, ez szégyene a Fidesz-kormánynak, nem ezt vártam anno tőlük. Senki sem lehet elvakult Fidesz-rajongó, ha az ország kulturális és oktatási jövője a tét.” És egy másik szülői hang: „Drasztikusan romlik évről-évre az oktatás rendszere és annak helyzete Magyarországon. Ez az utóbbi 10-12 évben érezhető volt. Ma pedig ebből elég is volt. Egy olyan oktatási rendszerben szeretnék élni, ahol a tanárokat és diákokat nagyobb elismeréssel megbecsülik, ahol a tanáraink boldogan mennek be órákat tartani, ahol a diákok is boldogok, ahol folyamatos lemozsolódások és buktatások helyett kompromisszumos megoldások születnek, illetve ami nagyon fontos lenne és itt a lényeg, hogy a jövő generációért küzdeni kell, életre tanítani, nem pedig cserbe hagyni. Mindezért harcolni kell!”

A diákokra óriási hatással van a tanárok helyzete

Schermann Fruzsina, az ADOM Diákmozgalom elnöke március 19-én, a nagy kockás inges találkozón arról beszélt, először a tanárfogyást kéne megállítani, nem Brüsszelt. A Parlamentben nem akarnak tudomást venni arról, hogy a tanároknak joguk van a megbecsüléshez, és elfordulnak, ha a tanárok méltóságteljes fizetést követelnek. „Elég az ördögi színjátékból és az örökös hárításból” – mondta. Arról is beszélt, hogy a diákok nem az iskola és a tanárok ellen vannak, hanem a porosz módszereket kifogásolják, és megkérdezte, 40 százalékos béremelés „túl nagy ár a jövőnkért?”

Egy másik diák: „ránk, saját tapasztalatok alapján, óriási hatással van a tanárok helyzete. A tanári oldalról csökken a létszám, a leharcoltság pedig ezzel arányosan nő. Nem beszélve arról, hogy korlátozza őket egy olyan tanterv, amiben alig élhetik meg a szabadságukat.

Ugyanabból a tankönyvből, ugyanazt a három mondatot és ugyanazt a felesleges tananyagot kell tanítaniuk. Az iskolának, a tanárainknak a nagy betűs életre kéne nevelniük minket. Nem pedig arra, hogy tudjuk álmunkból felkeltve a kovalens kötés fogalmát vagy, hogy Ady Endre hol szállt meg Balatonon vagy a koordináta geometria titkait. Nekünk igazi oktatásra van szükségünk, a tanároknak pedig egy használható tantervre, amibe nem fulladnak bele sem ők, sem a diákok.”

Vagy idézzük fel a március 16-i Kossuth téri diáktüntetést, ahol több ezer diák skandálta: „Nincs tanár, nincs jövő!” „Fizessétek ki a tanárainkat!”

A sztrájk fenntartásának okai

Gosztonyi Gábor a jövőről szólva azt mondta, szerinte teljesen mindegy, hogy ki nyeri a választásokat, nyilatkoznia kell arról, hogy mit akar az oktatásban dolgozókkal kezdeni. Mindkét jelenleg esélyes erőnek vannak erről elképzelései, de bárki kerül is hatalomra, a pedagógusok jelezni kívánják, „nem hagyjuk a pálya szélére rugdosni az oktatásban dolgozókat. Hatalmas problémával állunk szemben, amiben vannak rapid tűzoltási feladatok, vannak közép távú és vannak hosszú távú feladatok is. Ezeket meg kell oldani, de a megoldásban a szakszervezetek mint érdekképviseleti szervek részt akarnak, és részt is fognak venni!” 

Bán Mihály tanulságos történetet mesélt: „Pályakezdő koromban voltam egy konferencián, ahol az előadó kifejtette, ne foglalkozzunk azzal, miért több az SNI, magatartás-zavaros, egyéb problémás gyermek, csak arra koncentráljunk, hogyan lássuk el őket. És azt a hasonlatot használta, hogy „ha háború van, akkor nem azt kell nézni, kik és miért lőnek, hanem bekötözni a sebesülteket”. Kénytelen voltam vitatkozni vele, mondván, ha soha nem nézzük meg, hogy miért van háború és hogyan lehet megszüntetni, akkor előbb-utóbb elérünk oda, hogy nem lesz lehetőségünk ellátni a sebesültek egyre növekvő tömegét. Az oktatás két olyan dolgot tud, amire senki és semmi más nem képes: 

Megtanítja az egyént arra, hogyan vezesse-menedzselje a saját életét úgy, hogy képes legyen boldogulni, és ne gyűljenek benne robbanást okozó, agressziós feszültségek. És megtanítja arra is, hogy másokat elviseljen, megbecsüljön, együttműködjön velük. Röviden: megtanít élni és élni hagyni. 

Az oktatást és a kultúrát maradékelven finanszírozó, lekezelő, látszattárgyalásokat folytató politikusok, bár nem akarják tudni, a háború tüzével játszanak. Ezért a megfelelő minőségű oktatásért való fellépés sokkal több mint bérharc, hiába akarják ennek láttatni. 

Az oktatás kérdése: a jövő.

Leginkább Trencsényi László, a Magyar Pedagógiai Társaság elnöke fogalmazta meg a lényeget: „Még ha a pedagógussztrájk le is csöndesedik, nem múlik el nyomtalanul. Olyan sebet okozott a kormányban, amelyik visszafordíthatatlanná teszi a folyamatot. Akármilyen kabinet lesz is, kénytelen lesz első intézkedései között a pedagógusok kérdéseire válaszolni.”