A populista vezetők további károkat okoznak, ha újra megválasztják őket
A tekintélyelvű vezetők megbuktatásánál még akkor is sokkal nehezebb feladat a politikai paraméterek átalakítása, és megfelelő választási szabályok bevezetése, ha az ellenzéki pártok össze is tudnak fogni egy hivatalban lévő erős ember ellen. Mégis ezt kell tennie a heterogén ellenzéknek az olyan országokban, mint Magyarország, Izrael és Törökország, ha azt akarják, hogy a győzelemre bármilyen esélyük legyen – szögezte le a Project Syndicate portálon Jan Werner Müller, a Princeton egyetem professzora.
Amikor egy tekintélyelvű, populista rezsim meghamisítja a demokratikus játékszabályokat, teljesen egyértelmű, hogy az ellenzéki pártoknak egyesíteniük kell az erőiket ahhoz, hogy bármi esélyük legyen a választási győzelemre. Az egység nélkülözhetetlen, de nem elégséges a sikerhez, mert a legnehezebb rész az egységről szóló döntés után következik.
Azoknak az ellenzéki pártoknak, amelyek egységre lépnek egy bizonyos vezető, vagy párt, különösen pedig egy „populista erős ember” elmozdítására, ezt a szükségszerűséget az egyéb elkötelezettségeik fölé kell helyezni. A populista vezetők ugyanis bebizonyították, hogy aláássák a demokráciát, és minden ok megvan annak a feltételezésére, hogy további károkat okoznak, ha újra megválasztják őket.
Orbán Viktor például a tisztességtelen választások utáni időszakot, amikor az ellenzék és a civil társadalom különlegesen demoralizált állapotban volt, arra használta föl, hogy vitatott politikákat és jogszabályokat verjen keresztül, és a kulturális háború általi provokációkkal foglalkozzon – írta a professzor, és számos példát hozott fel a Szabadság téri emlékmű 2014-es felállításától kezdve, amely mentesíti Magyarországot a holokausztban való bűnrészesség felelőssége alól.
Ám bármennyire is szükségszerű „a károk korlátozása”, az is benne foglaltatik, hogy az egész politika az erős ember körül forog, és ez pontosan az, amit a populista vezetők akarnak. Kiválóan teljesítenek a saját javukra folytatott megosztásban, polarizálásban, és abban, hogy „mindenki ellenem van, én vagyok az egyetlen, aki igazán képviseli a népet.”
Újabb politológiai kutatások kimutatták: azok, akik tekintélyelvű, populista vezetőkre szavaznak, nem feltétlenül azért teszik, mert nem tudnak a demokrácia aláásásáról – és a populista kormányok esetében jellemző korrupcióról –, vagy mert mindez nem érdekli őket. Hanem amikor szembekerülnek egy olyan ellenzékkel, amelynek végső céljai nem teljesen világosak, azt választják, amit a kevésbé rossznak látnak.
Emellett az ellenzéki pártok hajlamosak arra, hogy olyan jelölteket állítsanak, akik erősen hasonlítanak arra a figurára, amellyel szembe akarnak szállni – írta Müller, és példaként a tavalyi magyarországi választást hozta fel, amikor a magyar ellenzék egy katolikus vidéki polgármestert támogatott közösen a hivatalban lévő szélsőjobboldali populista kormányfő elmozdítására. Müller szerint egészen hasonló volt a helyzet Izraelben, ahol Netanjahuval szemben kemény jobbközép személyiségek léptek fel.
Általános feltételezésnek tűnik az is, hogy a demokrácia helyreállítását a legjobb idős emberekre bízni – írta a szerző, és erre is példákat sorolt.
Ezek a stratégiák azonban gyakran kudarcot vallanak, vagy azért, mert olyannak láttatják az ellenzéket, mintha csak reagálna, másrészt – ez kevésbé nyilvánvaló –, mert defetista jelzéseket küldenek arról, hogy a kormányzó populisták által szabott paraméterek már az új normalitás. Ám a politikai paraméterek megváltoztatása még akkor is sokkal nehezebb feladat, ha a populizmus ellen küzdők egységre tudnak lépni a közös ellenféllel szemben.
Nem elég az erős emberrel szembeni közös ellenszenvre hivatkozni, hanem ennél a témák sokkal szélesebb körét kell megvitatni, és vissza kell térni a politikai programok és az alapvető elvek kérdéseihez. A populista vezető legyőzése érdekében félre lehet tenni az ideológiai eltéréseket, de mindenki tudja, hogy ez hatalmas erővel fog újra felmerülni, amint a vezető eltávolítása sikerrel jár. Ez a közös tudás kétségeket kelt a szavazókban, hogy hogyan is működne a koalíciós kormányzás. A török példát elemezve a szerző azt írta: az ígéretek eléggé elvontak, és könnyen támadhatók, ha valaki rávilágít a politika és főleg a személyek közötti, ellenzéken belüli konfliktusokra.
Az ellenzéki vezetőknek az érvényesüléshez egy alábecsült politikai készséget kell demonstrálniuk: alakítaniuk kell a választási rendszer feltételeit ahelyett, hogy csupán reagálnak a másik félre. Nem szabad feltételezniük, hogy csupán a korrupció önmagában megdönti a kormányzó pártot. Hangsúlyozniuk kell, hogy mi hol romlott el, és erőteljes jelképeket kell találniuk, amelyek érzékeltetik, hogy milyen lehet a jövő – a gondosan kitárgyalt politikai papírok nem elegendőek.
A török ellenzék számára például a nagy földrengés és a rezsimnek a katasztrófát megelőző és azt követő kudarcai nyilvánvaló referenciapontot alkotnak majd a választás előtt. De ennél nagyobb és fontosabb kihívás a más jövő jelképeinek megtalálása – írta a szerző.
