„A szavak ideje lejárt” – az SZFE sorsáról kérdeztük az oktatókat

Péntek délután a Színház- és Filmművészeti Egyetem elé újabb tiltakozó demonstrációt szerveztek, amelyet Iványi Gábor, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség vezetője kezdeményezett, akitől éppen a napokban vonta meg a kormány az állam által biztosított fenntartási költséget. Vasárnap újabb tiltakozó akciót szerveznek a hallgatók, az egyetem épületétől a Kossuth térig tartó élőlánccal. Hétfőtől meg kellene indulnia a tanításnak. Ezzel szemben, az egyetem bejáratát kordon és fellázadt hallgatók zárják el lassan egy hete.

Három, az egyetemmel szoros kapcsolatban lévő és személyükben az oktatók jövőjét illető három alternatívát képviselő, saját területén nemzetközi elismerésnek örvendő tudóst kerestünk és szólaltattunk meg, véleményüket kérve az SZFE, s ezzel kapcsolatban a saját jövőjükről. A Hírklikk számára megküldött válaszukat változtatás nélkül közöljük.

Aki – egyelőre – marad: Karsai György, eddig dráma- és színháztörténetet oktatott:

A jelen pillanatban változatlan homály fedi az egyetem vezetését átvett kuratórium szándékát az SZFE jövőjét illetően. Úgy tűnik, megpróbálják elérni, hogy a tanév kezdődjön meg, mintha mi sem történt volna – a számukra kommunikációs szempontból ez lenne a legfontosabb. Ez az egyetlen, ami őket érdekli, csak botrány ne legyen – ezzel persze némileg elkéstek.

Az intézmény jövőjét illetően, három forgatókönyv lehetséges. Az első, az ideális, az lenne, hogy a homlokukra csapnának az urak és kijelentik, hogy úristen, mit csináltam, vissza az egész, ez egy rémálom, félrevezettek, bocsánat mindenért – s visszaállna az eddigi rend. Félre ne értsék, mindez nem irónia a részemről. Én ennek még mindig adnék esélyt, mert ez a téboly, ami most tart, hátha nem végleges. Minél később történik, annál nagyobb károkkal. 

Az általam vélt pesszimista forgatókönyv szerint, keresztülerőszakolják azt, amiről nem tudjuk, hogy micsoda – ezt az úgynevezett modellváltást, amiből mindössze kulcsszavakat hallottunk, amiket elfelejtettek megtölteni tartalommal, mint a „nyitás”, „tartalmi színesítés”, „másfajta képzési rend bevezetése” – bár tudnám, hogy ezek miről szólnak. Írják le, mondják el, dolgozzanak ki koncepciót. Egy egyetemi képzés rendszerét felépíteni nagyon komoly munka. Itt négy-öt évre kidolgozott kreditrendszert kell építeni, kidolgozni egy tanmenetet, felépíteni egy tananyagrendszert – ez nem egy kétnapos feladat. Ha igazat mondanának, akkor mindez már rég ott lapulna a szekrényükben és csak elő kéne venni. Arról nem beszélve, hogy ha tényleg újfajta oktatásra gondolnak, akkor van egy felsőoktatási törvény, amibe ezt bele kell illeszteni, akkreditálni kellene. Nekem egyre élesebb gyanúm, hogy fogalmuk sincs minderről. Arról, hogy például a kuratóriumban helyet foglaló két MOL-os, a kulturális élethez semmilyen módon sem kapcsolódó úrnak fogalma sincs arról, hogy mi egy egyetem, nemhogy egy művészeti egyetem – arról nagyjából meg vagyok győződve. A csalódás inkább az, hogy a fennmaradó három filmes és színházas szakember (Vidnyánszky Attila, Rátóti Zoltán, Lajos Tamás) is szemmel láthatóan csak téblábol ebben a helyzetben. Ha ez lesz, akkor az hosszú-hosszú évtizedekre is visszavetheti a magyar színházi és filmes szakemberképzést, ami méltán világhírű jelen pillanatban. 

A mi szerepünk ebben a történetben annyi lett, hogy vagy azonnali, vagy 30 napos felmondási idővel távozzunk – ez utóbbit választotta az eddigi vezetőség azért, hogy ha bármilyen pozitív jel mutatna arra, hogy bármilyen pozitív dolog alakulna, abban ott lehessünk és segíthessük az indulását. Nem hiszem, hogy egyedül állnék azzal, hogy az sem mindegy, milyen kollégákkal dolgoznék a jövőben. Felesleges nevesíteni, de vannak olyanok, akik ha nem is a pályán, de a pályán kívül, akik elérkezettnek látván az időt, úgy döntenek, hogy ezt a 155 éves intézményt a jelenlétükkel kívánnák szennyezni, akkor egészen biztos, hogy nem kívánok velük egy levegőt szívni. Zsigerileg tiltakozom, hogy az eddigi színvonal csökkenése bekövetkezzen, amit persze a hatalom – ha akar – bármikor elvégez. De abban én nem kívánok részt venni. Az pedig egyénenként eldöntendő kérdés, hogy ki hogyan érzi, tud-e, akar-e maradni a későbbiekben. Azt hiszem, mindannyiunk nevében mondhatom, hogy az elsődleges cél a hallgatók érdekeit képviselni. Kollektív nyomást ők is gyakorolhatnak – hiszen ez történik a jelen pillanatban is.  

Aki távozik: Gáspár Máté, az Elméleti és Művészetközvetítői Intézet lemondott vezetője:

Nekem ebben az egészben már nincs szerepem, mivel a kuratórium névsorának kiszivárgásakor eldöntöttem, hogy ilyen tulajdonosi kör, ilyen kuratórium irányítása alatt, a további munka számomra vállalhatatlan, és azonnal felmondtam.

Bizonytalan vagyok abban, hogy mit is érdemes még mondanom, mert úgy érzem: a szavak ideje lejárt. Ha okos és szép szavakkal változást lehetne elérni, akkor itt már megfordult volna a világ, annyi okos, szép és lélekemelő gondolat hangzott el az elmúlt napokban-hetekben az egyetemi közösséget támogatóktól. És mindez nem vezet sehova. Úgy gondolom, hogy most a szavak helyett, a tettek és a tettekből kinyerhető képes üzenetek ideje jött el – mindez szakmailag is nagyon tanulságos helyzet. Olyan kulturális korszakba érkeztünk, amikor a saját hagyományunkat is meghatározó szövegalapúság kevésbé tud hatékonyan működni, mint a vizualitás, aminek viszont alapja a cselekvés, a látványos akció.

Ha az egyetemi polgárok valódi változást akarnak elérni, akkor akciózni, cselekedni kell, mégpedig olyan gesztusok megvalósításával, amikkel kilépnek a hazug módon normalitásnak nevezett keretek közül. Ezeket az akciókat pedig jól dokumentálva és profin a nyilvánosság elé tárva lehet olyan tárgyalási helyzetet teremteni, amelyben valami visszafordulhat, tovább fejlődhet vagy átalakulhat.

A lemondott vezetőtársak mandátumából szeptember 30-ig hátralévő időben minden napot használni kell, folyamatos cselekvéssel hajtani az időt, mert a tegnap meghatározza a holnapot – nincs próba, minden nap előadás van. Ez egy rendkívül hosszú hónapnak ígérkezik, amelyben számos meghatározó kérdésnek el is kell dőlnie. Ezt nem a forradalmi hevület mondatja velem, hanem a racionalitás, hiszen a jövő héten indul a tanév és terv szerint, el kellene indulnia az oktatásnak. Az új fenntartó pedig kinyilvánította: villámgyorsan gondoskodni akar arról, hogy az akadémiai munka irányítása megbízható vezetők kezébe kerüljön. Ezek olyan lépések lesznek, amik mindenkit újabb cselekvésre fognak ösztönözni, hiszen az borítékolható, hogy ha a tulajdonos az egyetemi polgárság számára nem elfogadható személyi javaslatokkal áll elő, akkor az további éles reakciókat vált ki.

A közel-távoli jövőben egy olyan egyetemre bármikor szívesen visszatérek, és részt veszek az egyébként számos komoly és megoldandó feladat elvégzésében, aminek ígéretesen indult fejlesztését megakasztotta a fenntartóváltás. Amennyiben ezt a kisiklatást, ezt a törvényesnek álcázott puccsot, ami meggyőződésem szerint, ellentétes mind a magyar felsőoktatás, mind a magyar színház- és filmművészet hosszútávú érdekeivel, ki tudjuk küszöbölni, akkor én nagyon szívesen tanítok és dolgozom egy valóban XXI. századi, innovatív és nemzetközileg beágyazott egyetem megerősítéséért.   

Aki vendégtanár volt: Gábor György, az SZFE doktori tanácsának külső tagja:

Próbáljunk meg a kérdésekre, a helyzethez illő módon, színházi választ adni.

Egyrészt képzeljünk el egy olyan III. Richárd előadást, ahol Richárd – aki tudvalevően úgy döntött, hogy gazember lesz, Lady Anna mellett állva, kinek nemrég ölte meg férjét és apósát, s akit épp sátáni módon készül elcsábítani – egyszeriben, a nézőközönség komfortérzetének növelésére azt mondja: nem, ezt nem tehetem, ez az aljasság csimborasszója lenne. Ha ezt mondaná, megszegné a fogadalmát, s nem lenne gazember. Ám Richárd gazember, ezért nem is tehet mást, csak azt, ahogy megírta Shakespeare: megnyugodni nincs okunk, a förtelmes tragédia az orrunk előtt játszódik le. Hamis illúziókba ringatjuk magunkat, ha abban reménykedünk, hogy amitől félünk, az végül mégsem történik meg, hiszen ez az aljasság csimborasszója lenne. Meg fog történni, ahogy megtörtént a CEU-val, az MTA-val, az Origóval, a Népszabadsággal, Iványi Gáborékkal – hosszan sorolhatnám, legutóbb az Index volt az áldozat, mert a döntés megszületett: valakik gazemberek lesznek. Visszatáncolni nem képesek, az erőből való politizálás ezt megfutamodásnak tekintené. És ne reméljük, hogy ez a végállomás. Azokra az egyetemekre is sor kerül majd, amelyek most megkönnyebbülten sóhajtanak fel. Ez a „gazemberség” nem tűri a tudományos, a művészeti, az oktatási, a lelkiismereti vagy a sajtószabadságot, nem tűri a középkori egyházi fenntartású egyetemeken alapelvnek számító autonómiát. Itt kizárólag az indoktrinációnak van helye, a diktátumnak, s annak, hogy a tehetség, a tudás és a rátermettség adja át a helyét az alattvalói szellemnek és a szolgalelkűségnek. Azok számára, akik úgy döntöttek, hogy gazemberek lesznek, Magyarország jelene és jövője egy fabatkát sem ér.

Másrészt tudjuk, mit jelent a párbeszéd, amely a színjáték leglényegesebb eleme. Platónnál olyan tudományos módszer, amely mindig az igazság feltárására törekszik, s feltétele az őszinteség és a felkészültség. Milyen párbeszédre gondol Vidnyánszky, amikor hangos klikknek, bagázsnak minősíti az SZFE oktatóit, hallgatóit; amikor az ott folyó munkát alacsony színvonalúnak tartja, a tudományos munkát pedig partikulárisnak; amikor az SZFE-t mozgató nemzetközi háttérhatalomról delirál; amikor az SZFE egészét merev és elavult struktúrának nevezi, s beszűkült elképzeléseket emleget; amikor a közpénzek iránti felelőtlenséggel vádolja az oktatókat; amikor a legjelentősebb színházrendezőink egyikét veszélyesnek mondja, mert „hergeli a diákokat”; amikor a hallgatókat önálló gondolkodásra képtelen, könnyen manipulálható alakoknak nevezi etc. Igaz, a párbeszéd alkalmat ad a szereplők jellemének megismerésére. 

Vidnyánszky minden egyes megszólalása egy-egy komoly jellemrajz önmagáról.