Aki nincs Orbánnal, az nincs

Ennyire kell tehát komolyan venni Orbán szónoklatát a mérsékletességről; nem véletlenül beszélt annyit a bajtársiasságról, arról, hogy egy vérből valók, ők a Fidesz katonái, mivel pontosan tudja, hogy most már egymástól kell elszedni a javakat, legalább is azokat, amelyek megmaradtak, és nem Mészáros Lőrinc – Orbán – birtokában vannak.

A párt elnöke úgy fogalmazott: a komolyan vehető ellenfelek elfogytak, éppen ezért a bajtársiasság egyre fontosabb. Orbán tehát figyelmeztette az övéit: ne harcoljanak egymás ellen, már csak azért sem, mivel őt mindannyian szeretik, és ha őt szeretik, az nem marad viszonzatlanul. Mintha csak a Keresztapa szólalt volna meg belőle, azaz a szeretet elvesztése bizony következményekkel jár. A Keresztapa kitart mindazok mellett, akik rá figyelnek, nem kerülik meg őt, szolgálatot tesznek neki; jó példa erre Schmitt Pál esete: hiába bukott le csalással Orbán mindig magasra fogja őt emelni, mert szolgálta, kiszolgálta őt. Gondolkodás nélkül írta alá az alaptörvényt, amely kiírta Magyarországot a jogállamok sorából, és ez a magyar miniszterelnöknél háromszoros vivátot érdemel.

Szemben mindazokkal, akik nem az általa felállított sorban állnak, ellenük folyamatosan kell harcolni, még akkor is ha – Orbán szerint – egyre mélyebbre ássák magukat. Orbán tényleg olyan, mint ahogy a közmondás mondja: kezében kalapács van, ezért aztán mindent szögnek lát. Nem képes letérni a harci ösvényről, folyamatos háborúban volt, van és lesz, hol a kommunisták, hol a nemzetközi baloldal, hol a civil szervezetek ellen. Hadseregnek képzeli a lengyeleket, cseheket, szlovákokat, reményei szerint hamarosan az olaszokat és az osztrákokat is; együttesen állnak majd hadrendbe, hogy megvívják harcukat. Azt a harcot – utcai harcot is -, amelyhez Orbán, mint vidéki gyerek hozzá is szokott. Aktuálisan azokat a civil szervezeteket akarja kiűzni az országból – és ez új fokozat nála -, amelyeket állítása szerint Soros és az a bizonyos nemzetközi baloldal irányított hazánkba, és akiket – fogalmazott ultimátum-szerűen – vonjanak ki Magyarországról.

A kongresszus közönsége természetesen minden orbáni gondolatot lelkesen fogadott, miért is ne tették volna, ha egyszer ők a beavatottak, ők azok, akik egy vérből vannak a nagy emberrel. Azzal a nagy emberrel, aki szerint az övéké a legrégebbi politikai közösség, és amely az elmúlt tíz évben hatalmas dolgokat hajtott végre, többek között a nemzeti és keresztény rendszerváltást. Persze ők voltak azok – hallhattuk ismét a Fidesz elnökétől -, akik a liberális rendszerváltást is végbe vitték, és akiknek köszönhetik a szocialisták, hogy akkor és később is ép bőrrel megúszták a váltást, és azt a zavaros húsz évet, amely csak erőszakot és válságot, csődöt hozott az országnak.

Hogy ezt a kijelentést miként kell értékelni, arról nem szólt, de ha akarom fenyegetésnek is felfoghatom: kétszer megúszták, harmadszorra nem fogják, a nemzeti erők le fognak számolni velük. És ebbe nem is fog engedni beleszólást, mert ugyan az Európai Unió tagjai akarunk maradni, de elvárjuk a közösségtől, hogy hagyjanak bennünket békén. Mi se szólunk bele, ha ők kevert népességben akarnak élni, mi viszont magyarokat akarunk és magyarul akarunk élni. Ez a feltétele annak, hogy az Unió tagjai maradjunk, de csak akkor, ha megegyezésre tudunk jutni. Megegyezésre pedig akkor juthatunk, ha békén hagyják a mi keresztény szabadságunkat is. Ne akarjanak – többek között – migránsokat idevezényelni, sőt mi hajlandóak vagyunk megvédeni tőlük az olasz határokat is; csak szóljon az olasz miniszterelnök, és mi már küldjük is a csapatainkat, akár haza is szállítjuk az idegen betolakodókat. Akik különben – mondá Orbán – majd Szegedre fognak jönni, ha a szegediek nem kapnak észbe és újra Botkát emelik be a Városházába. Nem is érti, hangsúlyozta a miniszterelnök, hogy Szeged miért nem akar fejlődni, mint a Fidesz-vezette városok, nem hagyva kétséget afelől, hogy ez a kormány csak azoknak a településeknek juttat pénzt, akik őrá szavaznak.

Márpedig, a kongresszusi beszédből ez derült ki, Magyarország polgárai az elkövetkezendő tíz évben is rá fognak szavazni; erre az időtávra vázolt fel terveket a Fidesz elnöke. Nagy dolgok várnak ránk – hangsúlyozta – és ebből  ő nem akar semmiképp kimaradni, ezért is vállalta újra a párt elnökségét. Fel fogják számolni a szegénységet – már eddig is majdnem megtették -, megoldják a cigányság problémáit, kiteljesítik a keresztény szabadságot. Ráadásul az irányítása mellett létrejön a Nagy Közép-Európa, amelyhez majd újabb országok fognak csatlakozni. Mert egyre többen ismerik fel, hogy csak az az üdvözítő út, amelyet Orbán mutatott fel – mindannyiunk számára. Illetve nem mindannyiunknak; csak azoknak, akik megérdemlik, hogy a nemzet részei lehessenek.

A rendszerváltás környékén – a Fidesz első, második kongresszusa táján – azt hittük, mi is a nemzet részesei lehetünk. A XXVIII. kongresszusra várt a feladat, hogy teljesen új korszakot nyisson, mint Kádár János 1962-ben, az MSZMP VIII. kongresszusán. Kádár akkor a következőket mondta: „ a kommunista pártokban elterjedt harci jelszó, hogy aki nincs velünk, az ellenünk van, tehát ellenség. „Arra gondoltunk, hogy fordítsuk meg ezt a jelszót, hisz különösen ma nálunk az a helyzet, hogy aki nincs ellenünk, az tulajdonképpen a dolog lényegét tekintve velünk van.”

A Fidesz már húsz kongresszussal előrébb tart, ezért nyilván fejlettebb is. Az ő jelszava kimondatlanul is a következő: aki nincs velük, az nincs.

Illetve: nem lesz. Szép jövő vár ránk.