Alkotmányos válság is jöhet Németországban
Riasztóak a kelet-németországi helyi választások eredményei: a szélsőjobboldali, nyílt, neonácikat is soraiban tudó AfD a szavazatok mintegy harmadát megszerezve, valóban történelmi sikert ért el. Szavazóinak többsége azonban nem a hitleri idők utáni nosztalgiából szavazott rájuk (és a másik végletre, a szélsőbalra), hanem mert az országot a háború óta kormányzó demokratikus középpártok csődöt mondtak a belpolitikai, gazdasági gondok, a külpolitikai válságok megoldásában. Ezért tiltakozó szavazatot adtak le – oda, ahová lehetett.
Az egykori NDK területén az újraegyesülés óta általában voltak feszültségek, mivel egy évtizedekig gyökeresen más rendszerben szocializálódott polgárok közül az egyesülés öröme után sokan úgy érezték: az ország nyugati fele, visszaélve gazdasági erejével, mintegy gyarmatosítja őket. Leállítja vagy átveszi a gazdaság egyes ágazatait, elszívja a tehetséges embereket, munkanélküliséget teremt ott, ahol ezt nem ismerték, nem gondoskodik megfelelő infrastruktúráról. A képhez tartozott, hogy a nyugdíjak csak hosszú évek után zárkóztak fel a nyugatihoz és a bérek javarészt máig alacsonyabbak. Tovább nőtt a feszültség, amikor kirobbant az ukrajnai háború, miközben lefékeződött a szárnyaló gazdaság, nőttek (persze a magas német színvonalhoz képest) a megélhetési gondok. Tényező az a sajátos helyzet is, hogy az NDK-ban lényegében nem néztek szembe a náci múlttal, nem dolgozták azt fel úgy, mint Nyugaton. Az NDK polgára azt tanulta, hallotta, hogy Nyugat-Németország a hitleri birodalom örököse, ott élnek háborítatlanul a letűnt rendszer emberei (amiben persze volt nem kevés igazság), míg az NDK antifasiszta államként született, antifasiszták vezetik, dolga tehát a múlttal nincs.
Van egyébként Németországnak „igazi” náci pártja. Az NPD-t még 1964-ben alapították, tavaly óta Die Heimat, A haza nevet viseli. Az illetékes szervek már a kezdeteknél megállapították, hogy szélsőséges nacionalista, revansista nézeteket képvisel, ám a párt 1966-1972 között egy sor tartományi parlamentben szerzett mandátumokat. Az 1964-es országos választásnál 4.3 százalékkal kevéssel maradt el a képviselettől, amelyhez öt százalék kell. Hosszabb visszaesés után a 2000-es években két keletnémet tartományban, Szászországban és Mecklenburg-Előpomerániában két ciklusban voltak képviselőik. A párt a 2014-es európai választáson 1 százalékkal képviselőt küldhetett Strasbourgba. Mindeközben kétszer is megkísérelték betiltani a nyíltan neonáci pártot. 2003-ban ez eljárásjogi okok miatt nem sikerült. 2007-ben a bíróság megállapította, hogy bár a párt egyértelműen alkotmány-ellenes, kapcsolódik a „nemzeti szocializmushoz” és meg akarja dönteni az alkotmányos rendet – ám jelentéktelensége miatt nem érdemes betiltani.
Napjainkban a helyzet akkor vált veszélyessé, amikor megjelent a populista, harsány és hatásosan propagandát folytató AfD és megoldást ígért az egzisztenciájukat féltő keletnémeteknek. Bár az országban keletre a milliókból viszonylag kevés migránst telepítettek, mégis főleg ott voltak ellenük gyújtogatások, gyilkos merényletek. A harmadik éve egyre sikertelenebbül kormányzó, a szociáldemokratákból, a Zöldekből és a liberálisokból álló koalíció, élén az egyre gyengébben szereplő Olaf Scholz-cal, elvesztette a lakosság nagy többségének bizalmát. Felelőssé teszik őket a migrációért, a háborúért, nemkülönben az inflációért, a korábban szokatlanul magas élelmiszerárakért, a növekvő költségvetési hiányért. Nemkülönben azért, mert a három, egymástól erősen különböző párt vezetői egyre kevésbé értenek egyet, hosszú civakodások után jutnak csak dűlőre. Egy minapi felmérés azt mutatta, hogy a németeknek csak 16 százaléka bízik a kormányban, míg 54 százalék azt mondta: egyetlen pártban sem bízik, hogy meg tudná oldani az ország problémáját.
A németországi fejlemények tulajdonképpen nem jelentenek valami egészen újat: arról a folyamatról van szó, amelyet Olaszországban és Franciaországban már megtapasztalhattunk. A hagyományos pártok súlyos bizalmi válságban szenvednek, nem tudnak választ adni az emberek kérdéseire, így különböző szélsőséges pártok lépnek a helyükbe. „Ha az embereknek a biztonság és a szabadság között kell választaniuk, az utóbbit választják, ezért hallgatnak a szélsőségesekre, amelyek erősebbnek látszanak, holott becsapják őket”, írta egy spanyol lap. Most Németországban is megnőtt az igény olyan „erős vezető” iránt, aki a demokrácia kompromisszumainak megkötése helyett – egyszerűen dönt.
Lengyelországban emlékeztetnek, mennyire hasonlít a kibontakozó németországi helyzet ahhoz, amelyben országuk a PiS hat éve alatt volt. Az a rendszer bizalmatlanságot keltett a rendszerváltás után felépített állammal, az alkotmánnyal, a demokratikus ellenzékkel és a civil társadalommal szemben. Terjesztették az összeesküvés-elméleteket, elutasították az EU-t.
Emlékezhetünk arra is, hogy Ausztriában már a háború után engedélyeztek egy volt SS-tiszt vezette szélsőjobb pártot. Az később – liberális mázzal – bekerült Bruno Kreisky – vagyis egy szociáldemokrata kancellár – kormányába is. Reneszánszát a '90-es években tapasztalhattuk: szárnyalni kezdett a szélsőjobboldali Szabadságpárt, bekerült kereszténydemokrata kormányokba is, most pedig az fenyeget, hogy a következő választásokon többséget is szereznek és kormányt alakíthatnak.
A Németország nyugati részében 1950 óta létező Alkotmányvédelmi Hivatalnak központi apparátusa mellett, minden tartományban van szervezete. A törvény szerint a hivatalnak joga van információkat gyűjteni olyan emberekről, szervezetekről, akik és amelyek veszélyeztetik a Szövetségi Köztársaság fennállását, a liberális-demokratikus rendszert, illetve támadják az alkotmány által védett szerveket, mint a parlament, a Bundestag, a kormány, az Alkotmánybíróság. Megfigyelés alá kerülhet az, aki „tevékenységével veszélyezteti a más országhoz fűződő kapcsolatokat, illetve fellép a népek békés egymás mellett élése” ellen. Az alkotmány így módot ad arra, hogy leváltsanak egy tartományi kormányt, amely szembemegy a demokratikus normákkal. Ezek szerint egy olyan kormány, amelyet az AfD irányít, alkotmányos válsághoz vezethet. A hatóságok huzamos ideje megfigyelés alatt tartja a pártot mind Szászországban, mind Türingiában, annak a demokratikus rendszer elleni tevékenysége miatt. Egyébként nem egy esetben került már nyilvánosságra, hogy a szélsőjobb emberei ott vannak az államgépezetben, még a belbiztonsági szervezetekben és a hadseregben is.
Kaphat-e lehetőséget egy ország arra, hogy a demokrácia megvédése jegyében figyelmen kívül hagyja egy demokratikus választás eredményét? Figyelemre méltó az is, hogy a hárompárti berlini kormány, miközben változatlanul elutasít mindenfajta együttműködést az AfD-vel, hajlik engedni a nyomásnak. Scholz kancellár, aki évekig tétlen volt az ügyben, most bejelentette, hogy „nagy számban” fogják hazaküldeni az illegális migránsokat, a Zöldpárt vezetője hasonló hangokat üt meg. Amikor a minap Solingenben egy szír menekült három embert megölt, valamennyi párt politikusa a bevándorlás szigorú korlátozásáért szállt síkra és szorgalmazták a bűnözök és azok gyors kiutasítását, akik nem kaptak menedékjogot.
A képhez tartozik, hogy az AfD ellen huzamos ideje voltak tömegtüntetések az országban – keleten is tízezrek mozdultak meg, hogy tiltakozzanak a neonácizmus ellen. A szélsőjobbot aránytalanul kevesebben támogatják a nyugati tartományokban, így fennmarad a remény, hogy a jövő őszi általános választás nem hoz olyan ijesztő eredményeket, mint az idei szavazások (amelyekből egy még hátra van: szeptember végén, Brandenburgban).
