Árthat az ország érdekeinek is a kormány és a jegybank vitája

Az utóbbi időszakban a Magyar Nemzeti Bank (MNB) és a kormány között éles vita bontakozott ki, a kívülállók számára úgy tűnik, mintha a jegybanktörvény tervezett módosítása volna egyedül Matolcsy György érzékeny pontja. Ön szerint többről lehet szó?

Lényeges ügyekben került a közvélemény elé a meglehetősen szerencsétlen vita. Most már mindkét oldalról súlyos vádak hangzanak el, legutóbb a jegybanktörvény újabb módosítása kapcsán.

Indokolatlanul?

Eleve gond a gyakori törvényváltoztatás, amelyre már rá sem csodálkozunk. De nézzük meg a tartalmát, és azt látjuk, hogy vannak benne kisebb súlyú és nyomósabb tételek. Bár én úgy látom, hogy ami igazán okot adhat a jegybanki aggodalmakra, az nem is ebben a törvényben szerepel, az maga a kormány gyakorlata. 

Kifejtené?  

Ami ebben a mostani törvénymódosításban van, annak egy része technikai változás. Mondjuk, legyen a magyar államnak euróban vezetett folyószámlája az MNB-nél. Ezzel nincs semmi probléma, eltekintve attól, hogy az Európai Központi Bank (EKB) megint késve kapott tájékoztatást a változtatási szándékról, nem akkor, amikor az elképzelés felmerült, amikor még nem öltöttek végső formát a paragrafusok, holott kötelessége lett volna a kormánynak erről konzultálnia az EKB-val. Minden tagország nemzeti bankja része az európai jegybankok szervezetének, igy az EKB hatáskörébe tartozik a nemzeti bankokkal kapcsolatos változások véleményezése. Aláhúzom: vagy megfogadják azokat a kormányok, vagy nem. Az az ő felelősségük. Egy ponton tett megjegyzést az EKB, nevezetesen abban, hogy az MNB csak a piaci árnál alacsonyabb kamatot adhat az államnak erre a pénzre. Ellenkező esetben felvetődhet a tiltott kormányfinanszírozás gyanúja. Ez tehát végül is technikai ügy, nem érinti a nagyközönséget, nincs is belőle nyilvános felhördülés. 

A törvény persze egy „csomag”. Vannak benne olyan paragrafusok, amelyek kényes kérdéseket érintenek. A tervezett változtatások például lehetőséget adnának a kormányzatnak beleszólni az MNB Igazgatóságának döntéseibe, és a felügyelőbizottság, ahol a kormány is reprezentált, bizonyos esetekben irányítási jogot is kapna. A bank vezetése joggal érezheti, hogy a kormány a körmükre akar nézni?

Erről van szó. A felügyelőbizottságban ott van a Pénzügyminisztérium képviselője és a PM által felkért szakértő. Az tehát már kényes ügy, ha a felügyelőbizottság a törvénymódosítás által beleszólási jogot nyer olyan kérdésekbe is, amelyek eddig kizárólag az igazgatóság jogkörének számítottak. Ide tartoztak például az MNB alapítványai, a leányvállalatai, a jegybank befektetései, részesedései. Szóval ilyenekbe szerez most beleszólást a felügyelőbizottság.

A bank korábbi árfolyamnyereségéből, az állami pénzek „magánpénzzé varázslásából” származtak ezek a befektetések. Annak idején elég nagy port kavartak.

Ez a kiinduló probléma! Az EKB ugyan nem foglalt állást ezekkel kapcsolatban annak idején, csak megjegyezték: nem nézik jó szemmel az olyan jegybanki befektetéseket, amelyek nem állnak kapcsolatban a bank alaptevékenységével. Lehetnek olyan pénzügyi leányvállalatok, amelyek ellen senkinek nincs kifogása, ezekbe tényleg ne legyen beleszólása a kormány delegáltjainak, de más a helyzet az alapítványokkal, a mecenatúrával. Az ingatlangazdálkodás sem monetáris politikai feladat, mint ahogyan az egyetem-finanszírozás sem az. Ha most az ilyen nem-monetáris vagyonügyekbe szeretne beleszólást kapni a FB, úgy gondolom, az helyénvaló. Ezért nem egészen érthető most az MNB-s tiltakozásnak ez a magas hőfoka.    
 
Amikor a banki alapítványokat létrehozták, az EKB nem ráncolta a homlokát?

De. Már akkor szóvá tették. Ám az EKB nem számvevőszék, nem dolga védeni a tagállam köztulajdonát, különösen nem olyankor, amikor maga a kormány ezt nem teszi meg.  

Van egy másik olvasata is a mostani perpatvarnak: sok százmilliárdot költött a bank olyan pénzekből, amiket akkoriban az államkasszába kellett volna befizetnie. Keletkezett egy hiány, amit a kormánynak most kell megtérítenie. Persze, hogy nem hagyja ezt Varga Mihály sem szó nélkül, amikor pénzszűkében van a büdzsé.

Amikor az a nagy „magánpénzesítési” akció zajlott, azért csak felmerült a kérdés: az állam miért nem söpörte be ezeket a milliárdokat az állami tulajdonban levő központi banktól? Miért hagyta ott? Miért hagyta a PM a nagyvonalú költekezését? El tudja valaki képzelni, hogy egy ekkora összegről a pénzügyminiszter csendben lemond, és nem szól erről senkinek? 

Választ vár?

Nem várok választ öntől. Most persze nagyon kellenének ezek a források, éppen akkor, amikor büdzsé rekordméretű deficittel küzd, és a jegybank is súlyosan veszteséges.

Mi lehet annak következménye, ha ez az adok-kapok tovább folytatódik?

A pénzpolitikai intézmények közötti „zaj” egyik forrását már megbeszéltük. Az alapítványok ügyében a pénzbőség idején valami összejátszásnak kellett lennie a háttérben. Ez majd valamikor kiderül. A zajok másik forrása személyes, és kötődik Nagy Márton nemzetgazdasági miniszterhez. Korábban a bankelnök jobbkeze volt, ma a miniszterelnök jobbkezévé avanzsált, és ebből a pozícióból szól bele egyebek mellett a kamatpolitikába is. Az MNB-ben joggal érzik úgy, hogy a gazdasági kabinet vezetőjeként túlterjeszkedik a hatáskörén. Kamatsapkákról, banki hitelezési szabályokról, kedvezményes kamatokról dönt, ami ellen az MNB 11 pontban tiltakozott a honlapján. Ezeket jogos panaszoknak gondolom, hiszen, ha a kormány elkezdi a kamatpolitikát „birizgálni”, az nagyban csökkenti az MNB döntési szabadságfokát. Nem tud független kamatpolitikát folytatni, ha politikailag érdekes ügyfélkörökre egyedi kamatokat, szabályokat ír elő a kormány. Ebben a kérdésben teljesen jogos, ha felemeli a hangját a Matolcsy-csapat. Az adok-kapokban tehát jócskán vannak jogos és jogtalan sérelmek.    

És hogyan érinti mindez a magyar gazdaságot?

Ha ebből az tűnik ki a külvilágnak, hogy a magyarok nemzeti bankja szilárdan kiáll a maga monetáris politikája mellett, noha az nem tetszik néhány kormánytagnak, akkor abban nincs semmi látnivaló. Mindenütt a világon így szokott ez lenni, legfeljebb nem verik nagydobra. Ha viszont úgy élik meg a külvilágban, meg itthon a magyar gazdaság szereplői, a tőketulajdonosok, hogy feszültségek, villongások vannak a gazdaságpolitikánk irányítói között, az biztosan nem jó. Amikor nálunk egyébként is elég bizonytalanok a gazdasági alapok, a konfliktusoktól a tőkepiaci szereplők idegesek lehetnek. És igen, a forint is érzékenyen reagálhat az ilyesmire. 

Ön szerint, mi lehet a kiút? Hogyan csitítható el a vita a felek között? Tegyék le a fegyvert?  

Ennek a konfliktusnak két ága van. Az egyik személyes. Tudható, hogy a jegybank elnökének a mandátuma egy év múlva lejár, újra nem választható. Tehát a háttérben zajló személyi villongásokat „színezheti” az is, hogy akadhatnak olyanok, akiknek vannak bizonyos személyi ambíciói. Legkésőbb jövő ilyenkorra ez a része megoldódik. A tartalmi kérdések viszont nem tudnak ilyen könnyen nyugvópontra jutni. A magyar országkockázat a legmagasabb a V4-ek között, az EU-ban az utolsó helyeken állunk a tőkepiaci besorolásban, és így a pénzek itt-tartásához a többiekhez képest komoly kamatfelárat kell ígérni. A hitelezők akkor adják a pénzüket a „rozogább” helyekre, amíg ott jobban fial, mint másutt. Ez a magas forint-kamatszint pedig valóban terhet jelent a beruházásra készülő vállalatoknak, családoknak, a nagy államadósságot maga előtt görgető kormánynak. Nem mondva csinált probléma áll tehát a mostani vita hátterében. A helyzetünkön érezhetően csak az segítene, ha a magyar országkockázat újra elérné a tizenöt évvel ezelőtti szintet, a cseh, lengyel nívót.  De most ezek hozzánk képest úgy néznek ki, mint a Kékes felől a Magas Tátra csúcsai.