Azemútkilencév

Amikor az első kétharmad elvette a magánnyugdíj-pénztárakban tartott háromezer milliárd forintot, te hallgattál. Nem volt pénzed magánnyugdíj-pénztárban, miért is ugráltál volna?

Amikor belerúgtak az egyenruhásokba, csöndben voltál. Azt hitted, megúszhatod, ha befogod a szád, behúzod füled-farkad. Ha észrevétlenül meglapulsz. Különben is: nem vagy tűzoltó, sem rendőr, katona.

Nem lehet megúszni, mindenki sorra kerül.

Amikor megalázták a pedagógusokat, nem szóltál egy szót sem. Nem vagy tanár, gondoltad magadban, s azt remélted, kimaradsz a rosszból. Amikor belegázoltak az egészségügyiekbe, a hajléktalanokba, a munkanélküliekbe, nem volt egy szavad sem. Az járt az eszedben, hogy nem vagy sem orvos, sem ápoló, fedél még van a fejed fölött, munkád is van, igaz, megélni alig tudsz belőle.

Agyagba döngölték a földműveseket, a postásokat, a kéményseprőket. A mozdonyvezetőket, a buszsofőröket, az autósokat, a gyalogosokat.

Az adósokat, a hitelezőket.

A hivatásosokat, a civileket.
Kismamákat, nagymamákat.

Amikor beletapostak a diákokba, és nem érezted, hogy mondanod kellene valamit. Nem vagy diák, az ő bajuk nem a te bajod. Mozdonyt nem vezetsz, gyereked külföldön, unokád nincs.

Belerúgtak a juhászba, a halászba, a molnárba, a madarászba. A kertészbe, a kovácsba, a szakácsba. Miért is mozdultál volna, ők sem tettek érted semmit.

A cinikus, sunyi hatalom ismer téged, ezért tudta, merte megtenni ezt veled, és mindnyájunkkal. Lebontotta a jogállamot, szétlopta az országot. Ezek itt, gondolta magában a cinikus, sunyi hatalom, úgysem veszik észre. Vagy ha mégis, nem fáj nekik. Ezeknek - ezek az ezek mi lennénk – így is jó.

Most kezdjük csak megtanulni, hogy ahol másnak rossz, ott nekünk sem lehet jó. Olyan országban, ahol nem jó péknek lenni, ott zöldségesnek lenni sem jó. Katonának, hivatalnoknak, írónak, olvasónak, öregnek, fiatalnak.

Zsidónak, arabnak, romának, románnak.

Magyarnak.

Több szolidaritást, Béláim!