Bátorságról és emberségről a Páneurópai Piknik évfordulóján
Olyan napokra emlékezünk most, amikor mi, magyarok valóban Európa sorsát alakítottuk. Épp 30 éve történt a Páneurópai Piknik, s nyomában a magyar határ megnyitása több ezer Nyugat-Németországba távozni szándékozó keletnémet állampolgár előtt. Jelentős lépés volt ez az elnyomást, önkényt, diktatúrát jelképező berlini fal lebontásához, és a két Németország újraegyesítéséhez vezető úton.
Történelmet írtunk! De ehhez azért kellett egy s más.
Kellett hozzá több ezer keletnémet állampolgár, aki vállalta a kockázatot a kilátásba helyezett megtorlás ellenére is. Kellettek hozzá azok, akik a Páneurópai Pikniket megszervezték, egy jókedvű közös szalonnázást tervezve osztrák barátainkkal – amire végül húszezer ember ment el.
Kellettek hozzá civil aktivisták, akik a Magyarország-szerte várakozó keletnémet „turistáknak” hetekig szállást és ellátást biztosítottak azután, hogy „turistaútjuk” már tulajdonképpen véget ért.
De kellett hozzá a magyar állam vezetőinek, tisztviselőinek a bátorsága és embersége is.
Kellett a ’89-es Külügyminisztérium előkészítő munkája, kellett a genfi menekültügyi egyezményhez történő csatlakozás, amely kizárta, hogy más országok elnyomás vagy üldöztetés miatt menekülni kényszerült állampolgárait visszaküldjük hazájukba.
Nem feledhetjük, hogy Horn Gyula külügyminiszterként az NDK vezetésével folytatott tárgyalásokon számtalan alkalommal hangsúlyozta, hogy a német-kérdést kizárólag a humanitárius szempontokat figyelembe véve, erőszakos eszközök nélkül lehet kezelni. Ez volt az első alkalom, hogy egy kommunista kormány leszögezte, hogy az emberi jogokra vonatkozó nemzetközi egyezmények betartása fontosabb, mint a Varsói Szerződés más tagállamaival kötött paktumok.
Kellett a köznyelven „vasfüggönynek” nevezett műszaki határzár felszámolása.
De kellett az is, hogy a határőrök ne szállítsák le a vonatokról a vízum nélkül Nyugat-Európába utazó keletnémet állampolgárokat az NDK-val még érvényben lévő megállapodás ellenére sem.
S aztán kellett bátorság a szeptember 10-i döntéshez, Horn Gyula akkori külügyminiszter bejelentéséhez, hogy az NDK minden tiltakozása dacára Magyarország megnyitja, és nyitva is tartja határait a keletnémet állampolgárok kiutazásához.
A magyarok akkori bátorsága és embersége elismerést nyert, hiszen a rendszerváltás után az elsők között csatlakozhattunk az Európa Tanácshoz, a NATO-hoz és az Európai Unióhoz.
De vajon ma mennyire vagyunk bátrak? Mert az nem bátorság, ha valaki elsáncolja magát és akadályozza a közös problémák közös megoldását. Az nem emberség, hogy a menekülőket éhezteti, és visszaküldi őket oda, ahonnan jöttek.
Harminc évvel ezelőtt Európa sorsának alakítói tudtunk lenni, mert elődeink felismerték, amit ennek az öreg kontinensnek, és benne a Kárpát-medencének a történelme tanít: az elmúlt ezer esztendőben a mi országunknak mindig akkor ment jobban, ha nyugat felé nyitott, és a nyugati értékvilág részének tekintette magát. Ezt Szent István óta minden jelentős magyar politikus felismerte.
A maga idejében Horn Gyula is tudta, hogy Európa, és benne Magyarország jövője azon múlik, hogy meg tudjuk-e szüntetni a hidegháborút, rendezni tudjuk-e kapcsolatainkat Nyugat-Európa országaival és a nemzetközi szervezetekkel.
Harminc éve erre az útra léptünk, és ezzel növeltük Magyarország megbecsültségét Európában. Harminc évvel ezelőtt Európát építettük.
Vajon mit építünk ma?
