Budapesten a választásokig várhatóan marad az állóháború

A kormány vagy Budapest bírja tovább a kötélhúzást? És ez az immár évek óta tartó csatározás kinek használ? Kovács János politika elemző szerint a kormánynak kifejezett politikai érdeke, hogy Budapest vezetésében, a fővárosi technikai koalíción belül tartós, megbénító konfliktusok és kaotikus viszonyokat gerjesszen és tartson fenn. A Fidesz ezzel nemcsak a fővárosi ellenzéki vezetést próbálja gyengíteni, hanem azt a narratívát is erősíti a választók szemében, hogy az ellenzék alapvetően alkalmatlan az ország, de még az egyes települések irányítására is. Abban érdekeltek, hogy azok az ellenzéki szereplők – pártok, közgyűlési képviselők, kerületi vezetők –, akik elvileg képesek lennének a főváros működtetésére, egymással minél élesebb konfliktusba kerüljenek. Ezt szolgálja az is, hogy a választásokig hátralévő rövid időben a kabinetnek valójában nem célja a főváros pénzügyi és vezetési problémáinak rendezése, inkább fenntartja a folyamatos vitákat és a bénultság látszatát.​

A kormányzati narratíva lényege, fogalmaz az elemző, hogy a budapesti helyzeten keresztül azt üzenjék, az ellenzéki oldal az országos kormányzásra és a nagyobb városok vezetésére egyaránt alkalmatlan. Ezt nemcsak Budapestre, hanem a megyei jogú városokra és más, nagyobb településekre is kivetítik. 

Milyen lapot osztottak ebben a huzakodásban a Tisza Pártnak? Magyar Péterék az első perctől azt a stratégiát választották, hogy minden szinten elhatárolódnak az általuk csak „ó-ellenzéknek” nevezett pártoktól és politikusoktól, tudatosan törekednek arra, hogy minél kevésbé jelenjenek meg közös platformon azokkal a szereplőkkel, akik Budapesten még jelentős támogatottsággal rendelkeznek, de országos szinten a Tiszának inkább terhet jelentenek. A párt politikai projektje nemcsak kormányváltásra, hanem „ellenzékváltásra” is irányul, ezért igyekeznek különutas, új erőként láttatni magukat. Ez a stratégia azonban visszaüthet, véli az elemző, ha a fővárosi ellenzéki választók egy része kifejezetten konfrontatívnak, kevéssé konstruktívnak érzékelné a Tisza magatartását, és ebből azt szűrnék le, hogy Magyar Péterék még a közös ellenféllel, a kormánnyal vivott politikai csatában sem hajlandók együttműködni a többi ellenzéki szereplővel. Kovács János szerint ez a viselkedésforma sok ellenzéki szavazó számára ellenszenves lehet, még akkor is, ha közben országos szinten a Tiszát tartják a kormányváltó erőnek.​ Az országgyűlési választáson a szavazók alapvetően az ország irányításáról döntenek, és sokan, akár „fogcsikorgatva” is, de annak az erőnek adnák a voksukat, amelytől leginkább remélhetőnek tartják a kormányváltást, ez azonban nem jelenti azt, hogy a választók „vakká” vagy „némává” válnának. A pártok mindennapi kommunikációja, attitűdje és döntései a fővárosi politikában továbbra is befolyásolják a róluk alkotott összképet.

Az elemző a friss közvélemény-kutatásokra utalva úgy látja, országos szinten a kormánypártok lassan, de biztosan zárkóznak fel, ami részben azzal függ össze, hogy a Tisza működése, fővárosi döntései és stílusa sok ellenzéki választó szemében már nem egyértelműen vonzó. A magyar politikában ma is nagy létszámú, erősen elkötelezett szavazótáborok állnak szemben egymással, amelyek preferenciáját kevés esemény képes megfordítani, de mellettük létezik egy jelentős, nem elkötelezett, „bizonytalan” vagy ingadozó utilitarista szavazói réteg is, amelynek a döntéseit elsősorban az érdekkövetés határozza meg. Nem feltétlenül politikai identitásból indulnak ki, hanem mérlegelik, hogy egy adott párt hatalomra kerülése mennyi előnyt vagy kockázatot hoz számukra, mennyire tartják működőképesnek a kormány és az adott önkormányzat együttműködését.​

A „politikai társbérlettel”, vagyis az éles konfliktusokra épülő, folyamatos vitában álló együttélési kényszerrel szemben sokan nagyobb fantáziát látnak egy olyan felállásban, ahol a kormány és az önkormányzat között inkább kooperáció, mintsem háború zajlik. Ezek a motivációk az elemző szerint alapvetően befolyásolhatják a későbbi pártpreferenciákat, és a budapesti konfliktusok értelmezését is. Úgy látja, a kormány és a főváros közötti ellentét alapvetően „befagyott konfliktus”, amely a következő országgyűlési választásig nemigen fog érdemben elmozdulni. A hatalom célja nem Budapest helyzetének rendezése, hanem az állóháború fenntartása, miközben a fővárosi vezetés nem rendelkezik olyan háttértámogatással, amellyel önállóan biztosíthatná az optimális működési feltételeket. Ha a kormány mégis lép, az inkább „kegy” formájában jelenhet meg, például adósságátvállalás, kedvezményes kölcsön vagy bizonyos pénzügyi problémák átmeneti megoldása képében. A kabinet ezt a maga kommunikációjában „nagyvonalú kormányzati kegyként” mutathatja be, miközben igyekszik elterelni a figyelmet arról, hogy a főváros gondjainak hátterében korábbi forráselvonások állnak, amelyek meggyengítették az önkormányzati finanszírozási bázist.

Kovács János úgy gondolja, a Tisza budapesti politikája alapvetően átrendezheti a fővárosi erőviszonyokat is, de a folyamatnak továbbra része marad az intenzív ellenzéki belharc is. A párt által támogatott jelöltek bemutatása csak az első lépés volt, a jelöltállítási folyamat közben még lehetnek változások, amelyeket a színen feltűnt új kis pártok, mint például a „humanisták” is kihasználhatnak, igyekezhetnek magukat a valós társadalmi támogatottságnál nagyobbnak mutatni, amelyben sokszor a média támogatására számíthatnak. Láthatóan azért építik olyan intenzíven magukat a nyilvánosságban, mert számítanak rá, hogy a Tisza fantáziát lát bennük, és beemeli őket a saját politikai konstrukciójába.

A most zajló folyamatot az elemző „ellenzéki belharcnak” és „kötélhúzásnak” nevezi, amelynek célja, hogy az egyes politikusok és a mögöttük álló szervezetek a jövő áprilisi választásokig minél jobb pozíciót harcoljanak ki maguknak. Nemcsak a kormánnyal szemben akarnak erősnek látszani, hanem egymással szemben is. Először az ellenzéken belüli erőviszonyokat próbálják rendezni, és csak ezután fognak teljes erővel ráfordulni a kampányra. A Fidesz eközben „beárazta” a budapesti erőviszonyokat, nem feltétlenül törekszik a teljes térfoglalásra, de lát olyan fővárosi választókerületeket, ahol szerinte reális esély nyílhat fordításra. „Mindez együtt azt vetíti előre, hogy a „budapesti csata” – különösen a kormány és a főváros közötti konfliktus – a választásokig alapvetően állóháború marad” – mondja az elemző.