Demján halott, nem számít mit akar

2018. december 7. 08:28

Ma döntenek arról, hogy mi legyen a sorsa a Vértanúk terén felállított Nagy Imre szobornak. Aki járt már arra, tudja, hogy a jelképes hídon álló politikus emlékműve a turisták egyik kedvence; szívesen fényképeszkednek vele, állnak mellé, mintha társuk lenne. A kormány azonban, valamilyen oknál fogva nem szereti ezt a szobrot, noha az ellenkezőjét állítja. De mindegy is, hogy mit mondanak, tudjuk, hogy egye embernek, Orbán Viktornak szúrja a szemét, illetve ő az, aki folyamatosan a múltba réved. Ő az, aki, mániákusan a ’45 előtti időket akarja visszaidézni, mintha a múltunk lenne a jelenünk is. Ez persze bizonyos értelemben igaz is; a poros, avitt szemlélet mellett látjuk a pártállami idők reminiszcenciáit is, hogy csak most a hirtelen felállított médiaalapítványt említsük.

De hagyjuk most az egypárt rendszer iránti orbáni nosztalgiákat, hiszen a Nagy Imre szobor helyén, régen a Vértanúk szobra állt; egyesek szerint meglehetősen csekély művészi értékkel felruházva. Persze, mondandónk szempontjából, nincs jelentősége annak, hogy ki miként vélekedik egy alkotásról, vagyis nincs különösebb jelentősége annak, hogy a korábban, 1945 előtt ott álló szobor esztétikai szempontból megfelelt-e a közízlésnek vagy sem. 

Akár lehetett egy kiváló mű is, lehetett hiba annak idején az eltávolítása, hiszen annak is politikai okai voltak, lehettek, mostanra az lett a közmegegyezés, hogy Nagy Imre jó helyen van ott, a Parlament közelében. Egy rossz politikai döntést ugyanis nem lehet felülírni egy másik rossz politikai döntéssel. Ismerjük azonban Orbán Viktort, tudjuk, hogy eléggé akaratos, makacs ember, súlyos helyzetnek kell előállni ahhoz, hogy változtasson szándékán. Márpedig, ha ő a múltat akarja a Vértanúk terén látni, akkor aligha lesz ember, aki ettől a szándékától el tudja téríteni.

Wachsler Tamás, az egykor száműzött fideszes, ma ennek a szobor-ügynek a felelőse – a Steindl Imre Program vezetője – igyekszik látványos érvekkel igazodni a miniszterelnök akaratához, és hangsúlyozni: nincs itt másról szó, mint hogy minden alkotás megkapja a maga méltó helyét, alig akad valaki, aki ezeket az érveket elfogadná. Wachsler ugyanazt állítja: ezzel a döntéssel, vagyis azzal, hogy a Nagy Imre szobrot felváltja az eredeti mű, az pedig egy új, nagyon kiemelt helyre kerül, nem hinném, hogy meggyőződésből állítja azt, amit mond. Sokkal inkább hihető, hogy Nagy Imre, mint az ’56-os forradalom emblematikus miniszterelnöke ma már zavarja Orbánt; számos jelét adta ennek, még akkor is, ha híres, őt az átlag politikusok köréből kiemelő beszédét éppen Nagy Imre újratemetésén mondta el, 1989-ben. Mostanra azonban ő lett a rendszerváltás miniszterelnöke, és noha ott még nem tart, hogy saját magáról készíttessen, és állíttasson szobrot, gondolatban már nincs messze ettől. A magyar történelem egyik legfontosabb alakjaként tételezi magát, még akkor is, ha ezt, a megszólalásaiban szerénységgel palástolja. Hanem hát a tettek…

Nem menjünk persze most bele a miniszterelnök lélektani mélyelemzésébe, már csak azért sem, mert van itt a szobor körül egy másik probléma is. Jelesül az, hogy Demján Sándor, az idén elhunyt vállalkozó, annak idején ezt saját pénzből finanszírozta, a pénz jelentősebb részét ő biztosította, és ahhoz is ragaszkodott, hogy a Vértanúk terén álljon, olyannyira, hogy azt is kijelentette: nem járul hozzá, hogy azt onnan elmozdítsák. Demján azonban halott, nem tud tiltakozni, a család igyekszik távoltartani magát az aktuálpolitikai vitától, így aztán semmi akadálya nincs annak, hogy a szobrot áthelyezzék. És, szerintem meg is fogják tenni.

Ha mégis más lesz a döntés, szívesen visszavonom a fenti írásomat. Azért nem minden megállapítását.

Szerző: Németh Péter