Dicsekszik... titkolózik... hallgat a kormány – februári krónika

Dicsekszenek még meg nem oldott, legfeljebb csak beharangozott, de semmiképpen sem végbement döntésekkel. Dicsekszenek még el nem ért eredményekkel, még éppen alakuló folyamatok lényegtelen kezdőelemeivel… Előszeretettel hivatkoznak olyan nemzetközi összehasonlításokra, amelyek valódiságát az elsöprő többség soha nem lesz képes ellenőrizni.

Hallgatnak nagyon fontos szociális gondokról, működésképtelenné váló intézményekről, veszélyeztetett társadalmi csoportok folyamatosan romló helyzetéről. De épp így gyanúsan meggazdagodott híveik és kegyenceik megmagyarázhatatlan sikereiről. Hallgatnak a nagy-nagy ovációkkal elért sikerek tényleges áráról, és még inkább hallgatnak a nyilvánvalóan kedvezőtlen nemzetközi összehasonlítások kézenfekvő tanulságairól.

Titkolóznak számos olyan fontos kérdésben, amely egyébként milliók sorsát érinti. Titkolóznak megmagyarázhatatlan döntéseik okairól, és leginkább titkolni szeretnek minden olyan összeget, amelyből a közpénzek sorsának alakulását lehetne nyomon követni. Titkolóznak a megdöbbentően gyors és sikeres vagyonszerzések jogi hátteréről, valódi kedvezményezettjeik kilétéről. Minden vitatható ügyben azonnal elbújnak a nemzetbiztonsági érdekek, avagy a népgazdasági jelentőségű álcák ellenőrizhetetlen paravánjai mögé.

Mindez így talán túlzottan általános okoskodás, de másképpen töprenghet róla az Olvasó, ha mind a három jelenség mögé a közismert példák sorát is odarendeljük. Nézzünk hát eseteket legközelebbi múltunkból.

Példázatok a dicsekvésekről

Plakátok, rádiós és tévés hirdetések végtelen tömege adja tudatunkra minden pillanatban, hogy ez a kormány – bezzeg – visszaadja a 13. havi nyugdíjat. (A részletek persze csak az apró betűs hírekből tudhatók meg, miként a banki szerződések esetében is. Majd. Több részletben. Több évre széthúzva. Amikor utólag mindez legfeljebb az infláció követésére lesz alkalmas megoldás.) Ugyanilyen hévvel értesülhetünk a munkahelyek megvédéséről, a családoknak nyújtott páratlan támogatásokról, a fiataloknak járó adókedvezményekről, és még számos olyan hasonló döntésről, amelyek egyelőre még csak a szándékok szintjén léteznek, s a lehetséges következményeikről esetleg évek múlva lehet alkalmunk érdemi véleményt formálni. 

Sokkal problémásabb ez a dicsekvési kényszer az elmúlt egy év legfontosabb jelensége, a járvány hatásainak bemutatásakor. A kormányfő már egyszer, tavaly nyár elején legyőzöttnek nyilvánította ezt a veszélyt, aztán megérkezett a sokkal komolyabb következményekkel járó második hullám, amelyet szintén mostanában győztünk le. Lásd erre például ezt az államtitkári megnyilvánulást. S ha minden az Orbán feje szerinti gördülékenységgel halad, akkor nem is oly soká megünnepelhetjük a korábbiaknál is több gonddal járó harmadik hullám legyőzését is. 

A dicsekvéseken belül, külön iskolát képeznek a gazdaságvédelmi sikerek, amelyek egyfelől példátlanok, hiszen más országok nem fordítottak olyan jelentős összegeket e célokra, mint mi. Másfelől nálunk nem állt le a gazdaság működése, megvédték a munkahelyeket, a vállalkozókat, nálunk az iskolák is nyitva maradtak, az egészségügy hónapról-hónapra mind több dicséretet kap azért, amiért erejükön felül is képesek a járványt kezelni. A külügyi vezetés nem győzi naponta önmagát megdicsérni, amiért túljárt a fondorlatos és csalárd Nyugat eszén, és még időben képes volt más – keleti – forrásokból sokkal több vakcinát beszerezni, mint Európában a többiek. (Mások is minket irigyelnek és csak loholnak utánunk – ez volt talán az idei év dicsekvési világrekordja.)

Apró gond ezzel a dicsekvés-hullámmal, hogy nagyjából ugyanezen jelenségek kapcsán tapasztalhatjuk meg a súlyos hallgatások, elhallgatások tömegét is.

Amiről csönd van

A családok fantasztikus megsegítése mögött soha nem hallani egyetlen értelmes magyarázatot sem arról, hogy e páratlan családimádat jegyében mivel lehetne megmagyarázni a családi pótlék összegének évtizedes stagnálását. A megmentett munkahelyek és vállalkozások mellett, érdekes jelenség a lakosság tetemes részének tavalyi jövedelmi vesztesége, és ez azért is feltűnően marad homályban, mivel számos – közeli – ország éppenséggel az ilyen típusú veszteségeket igyekezett pótolni kormányzati szintről.

Nálunk viszont a gazdaságvédelemre kiszórt sok százmilliárdnyi összeg feltűnően ugyanazt az utat járta be, amit amúgy az elmúlt évtized során megismerhettünk. Ezt a képtelen ellentmondást az elmúlt évben az ellenzék, a média és a közgazdász-társadalom számtalan alkalommal tette szóvá. Anélkül, hogy e talányra a kormány részéről bárki egyetlen alkalommal is érdemi választ adott volna.

Feltűnő csönd honol például annak kapcsán is, hogy a válság egyre mélyebb hónapjai, s most már egész évének fejleményei még élesebben vetik fel a mai magyar társadalom feltartózhatatlan polarizálódásának jeleit.

Egy – eléggé pontosan – körülhatárolható csoport helyzete töretlenül javul, s ezt az ellentmondást a gazdaságvédelemnek becézett előnyben részesítési gyakorlat páratlan módon élezi tovább. Mintha semmi sem történt volna, úgy folytatódik e zárt érdekcsoport felemelkedése.

Apró, de sokatmondó februári hír az is, miszerint a képviselői jövedelmek 2010 óta több mint a hétszeresükre nőhettek, miközben még azt is tudhatjuk, hogy ezen adatok jelentős része eleve kozmetikázott jellegű. A létminimum alatt élő millióknak viszont meglehetősen kicsinyke esélyük van a maguk helyzetének kozmetikázására.

Az elmúlt év nagy talányaihoz tartozik az is, hogy miért kell ennyire nyilvánvalóan diszkriminálni azokat az önkormányzatokat, ahol 2019 őszén nem a Fidesz győzött. Ez a politika ugyan nincs nyilvánosan meghirdetve, ám a jelentős döntésekből rendre és világosan kiolvasható az üzenet: csak akkor kaptok pénzt, ha ránk szavaztok. Az ilyen típusú nyilvános panaszokat a kormány legfeljebb úgy hallja meg és oly módon kommentálja, hogy elkezd más, oda egyáltalán nem tartozó ügyeket emlegetni.

S végül a megszokottá tett, de megszokhatatlan csönd övezi továbbra is azokat a kritikákat, hogy az Orbán-kormány képtelen eltökéltséggel, változatlanul tovább hizlalja a legkülönfélébb sportberuházásokat. Úgy téve, mintha semmi sem történt volna. Mintha továbbra is évente száz- meg százmilliárdokat lehetne e soha meg nem térülő, és a legtöbbször talmi presztízs-szempontokat szolgáló rongyrázások finanszírozására fordítani.

A járvány-teremtette hallgatásokhoz tartozó jelenségek között viszont vannak olyanok is, amelyek a politikai osztály felelősségét az eddig említettekhez képest sokkal élesebben vetik fel. Ősz óta nem volt képes a kormány elfogadható magyarázatot adni arra, hogy a járvány terjedése szempontjából kitüntetett fontosságú helyszínnek tekinthető iskolarendszer veszélyeit miért nem veszi kellő komolysággal. S erre még az idén rátett egy lapáttal azzal, hogy a tanárok nem szerepeltek az állítólagos oltási terv elsőbbséget élvező csoportjai között.

Van itt azonban még egy, talán az elmúlt hónapok legbotrányosabbnak tekinthető hallgatása/elhallgatása. Mégpedig, hogy a halálozási adatok alakulásában mind letagadhatatlanabbul mutatkozik meg a – bevezetőben emlegetett – dicsekvés indokolatlansága. Számos fórum és forrás kezdett utánajárni a mortalitási adatok és tendenciák furcsaságainak és egyre nagyobb az a gyanú, miszerint a magyar halálozási adatok – fajlagosan – a kontinensen, de világviszonylatban is a legmagasabbak közé tartoznak. S mintha éppen a kormányfő lett volna az, aki tavaly ősszel még meglepő hetykeséggel jelentette ki: őt csak a halálozási adatok érdeklik. Igaz, akkor ezek még nem tűnhettek riasztóknak.

S végül a titkolózásokról

Mondhatni, hogy az elmúlt évtized során, ehhez is hozzászoktattak minket: minden, ami a hatalmi szféra környékén történik és kínos, arról a legjobb, ha semmit nem tudunk S ha mégis valami kiderül, akkor a legelső reflex a tagadás, S ha még így sem lehet eltussolni, akkor jön utólag a titkosítás. Az elmúlt február ilyen szempontból szokatlanul gazdag terméssel áldott/vert meg minket. Kezdhetnénk a vakcinák beszerzése körüli össze-vissza-beszédekkel, avagy az állítólagos „oltási terv” léte/nemléte körüli bohózatokkal. 

Mindezekre bulvárerejű hullámként telepedett rá Varga Judit különleges kölcsöneinek sorsa épp úgy, mint a Rogán Antall legújabb házassága kapcsán felmutatott közokirati cirkusz kavalkádja. Majd mielőtt sikerült volna ezeket tisztázni, előkerült Kósa Lajos ezermilliárdjainak perzsa népmesékbe illő bájos története, illetve annak legújabb fordulata: nem a csengeri asszonynak volt pénze, hanem neki, amit szeretett volna tisztára mosatni. Mindezek csillogásában pillanatokon belül tűnt el a közérdeklődés címlapjairól a kérdés: ha nem a honvédelmi tárca, akkor ki fizethette az Orbán-fiú sok-sok milliós angliai továbbképzését.

Az egyik ügy még véget sem ér, s már nyakunkon a másik: miért kell nemzetbiztonsági titokká minősíteni azt, ha egy kétszáz milliárdos beruházásról (Puskás stadion) egy-két éven belül kiderül, hogy olyan elemi hiányosságokban szenved, amiket csak újabb milliárdok feláldozásával lehet pótolni. Lehet persze mellébeszélni és megfizetett szakértőkkel magyaráztatni, de az az igazság, hogy ilyen esetekben a titkolni való és leginkább elhallgatásra ítélt tény a féktelen pazarláshoz törvényszerűen odatapadó felelőtlenség.

(A további részletek helyett ITT, és ITT, és ITT, és ITT, és ITT, és ITT, és ITT, és ITT, és ITT, és ITT olvashatók minderről.) 

Mit mondhatnánk zárszóként? 

E három, első ránézésre egymásnak jócskán ellentmondó minta hosszabb távon kiegészíti egymást. Titkoljuk mindazt, amiről nem szeretnék, ha a köz tudomást szerezne, mert kiderülne, hogy nem olyanok vagyunk, mint amilyennek magunkat rendre bemutatjuk. Szerényeknek és dolgosoknak hirdetjük magunkat, holott kapzsik, korruptak és képmutatóak vagyunk. Elhallgatjuk mindazt, amiről ugyan tudomást szerzett már a köz, és valahogyan meg kellene magyaráznunk. De az a legjobb, ha a hallgatást választjuk, mert majd az Idő mindent megold. Az időt viszont kitöltjük önmagunk dicséretével, nemlétező sikereink állandó megünneplésével, kudarcaink páratlan eredményekké stilizálásának megpróbálásával.

Szép is mindez, és működik, amíg van hozzá béketűrő és hiszékeny közönség. Eddig még volt...