Egy gyilkosság elképzelt naplója

Ennek a miniszternek már nincs semmi ilyesmi a fejében, csak egyfajta megfelelni vágyás – ahogy Kökény Mihály írta egy bejegyzésében –. a fölfelé szóló lojalitás. Sok ostoba dolgot követett el az Onkológiai Intézet egykor megbecsült volt igazgatója, amióta kormánytag lett. Kinevettük, gúnyoltuk, mondatait nevetség tárgyává tettük, de sose gondoltuk volna, hogy eljut idáig. Eljut eddig a levélig.

Nem magától írta, ebben biztos vagyok. Ő csak aláírta. Elfogadta, hogy ezt kell tennie. Feltehetően nem tiltakozott, nem hozott ellenérvet; olyan főnöke van, aki ezt nem tűri. De az is lehet, hogy oly távolra került már tőle a betegek világa, hogy fel sem fogta, mit tesz. Odakanyarította könnyedén a nevét, az aláírását. Szégyentelenül. Hogy így kellett lennie, azt abból is tudhatjuk, ahogy kirúgta kollégáit a kórházak éléről. Azt üzente – mondani nem merte, saját szavaival, arcával nem állt a kamerák elé –, hogy súlyosan mulasztottak. Hogy nem hajtották végre a parancsot. Hogy nem dobták ki az utcára, söpörték haza a még gyógyításra váró betegeket. Hogy volt olyan bátor orvos – igazgató –, aki megpróbált ellenállni ennek az agyrémnek. Aki nem volt hajlandó utasítani az orvosokat, nővéreket, hogy vitessék el ápoltjaikat, ürítsék ki, még a krónikus osztályokat is. Itt és most – értsd: Magyarországon – nem lehet még meghalni sem a kórházban. Nem kaphatják meg az esélyt, hogy az utolsó napjaik békében teljenek. Menjenek haza meghalni.

Mert kell a hely.

De miért kell a hely. Miért kell a nem koronavírusos embereknek távozniuk? Miért éppen az ő ágyaik kellenek ilyen sürgősen? Mit sürgősen: rohamtempóban. Pusztán azért, mert nekik más bajuk van? Mert rákosak? Mert nem működik a veséjük? Mert még nem tudnak – amputáció után – lábra állni? Miért, miért, miért?

Mert a hatalom fél. Fél attól, hogy ha tömegessé válik a járvány, nem lesz elég az ágy. Hogy tömegjelenetek lesznek. Olyanok, mint amilyeneket Bergamóban láttunk. És ezt el kell kerülni, minden áron. Ha kell, azon az áron is, hogy fölszabadítják az ágyakat, mindenhol. Az sem baj – ismét Kökényt idézem –, ha túlbiztosítják magukat. Itt, ebben az országban nem lesznek látványos, az egész világot megbotránkoztató jelenetek. Ehhez pedig szabad ágyak kellenek. Minimum hatvan százalék, kórházakként.

Valaki azt sugallhatta, oda, felfelé, hogy csak az védheti meg a magyar kormányt, ha a betegellátásban nem lesz fennakadás. Csakhogy itt a betegellátáson kizárólag a vírusfertőzötteket értették. A Vezér csak arra kíváncsi, miként lehet elkerülni a járvány okozta botrányt. Ismétlem: a kórházi tömegjeleneteket. Amelyeket – előfordulhat, még a diktatórikus viszonyok között is – valaki felvehet a telefonjával, kicsempészheti, és átadhatja valamely tévétársaságnak, felteheti a közösségi oldalakra. Márpedig ez csakis akkor érhető el, ha elegendő ágy van. Akár szélsőségesen sok is.

Hát akkor legyen sok ágy, bólinthatott rá a Vezér. Pucolják meg a kórházakat, adhatta ki az utasítást. Kásler intézkedjen, vetette nyilván oda.

És nem szólalt meg senki, hogy Nagyjóuram, ez veszélyes, kockázatos, nem kórházi körülmények közé kerülve, elveszíthetünk jó pár embert. Nem figyelmeztetett senki, sőt, inkább bólogattak: ez így jó, kommunikációval ez kezelhető. Ha baj is történik pár beteggel, ők bizonyosan nem fogják rontani a statisztikát. Hiszen nem kerülnek be a járvány áldozatairól szóló, napi jelentésbe. Ők névtelen áldozatok lesznek, senki nem fog tudni róluk.

Kásler levelet írt, vagy írtak neki, aláfirkantotta nevét, kiküldte, elrendelte, fegyelmezett, kirúgott. Jegyezzük meg a dátumot: 2020 áprilisa.

RIP.