Fideszesek, ti ilyen országot akartatok?
Szívesen lájkolna a Facebookon, de fél, hogy baja lesz belőle. Évfolyamtárs volt az egyetemen, az utcán futottunk össze. Szégyenkezés van a hangjában és valószínűleg a tekintetében is. – Ez utóbbit csak sejtem, mert nem mer a szemembe nézni. Pedig, nem neki kellene szégyenkeznie – gondolom magamban –, de nem mondok semmit. Mit is mondhatnék egy embertársamnak, aki tisztességesen élt idáig, és most újból meg kellett tanulnia félni.
Nem először hallom ezt a mondatot, mások is mondtak már hasonlókat. Hogy lájkolna, de nem mer. Magunk sem értjük, hogyan juthattunk el addig, hogy halkan mondunk mindent, megfontoltan. Azt suttogjuk a mobilba, mint régen a fekete kagylóba: ez nem telefontéma. Újból meg kellett tanulnunk írni, és olvasni a sorok között. Pedig már majdnem elfelejtettük, ám most újra hasznunkra válik. Akik már átélték egyszer, azoknak gyorsabban megy, de keservesebb – a fiatalok, akik a félelem nélküli létbe születtek, fel sem fogják, mi történik velük.
Fideszesek, ti ilyen országot akartatok?
Félni mindenhol lehet: vasúton, hajón, autóban, buszon, villamoson, metrón. Péknél, zöldségesnél, virágosnál, trafikban, bankban. Azok is félnek, akiknek a javaik megfogyatkoztak, s a reményeik mintha sosem lettek volna. És azok is, akiknek még van mit a tejbe aprítaniuk.
A félelem demokratikus: jómódú és szegény egyaránt szabadon félhet.
Félünk az egyenruhától, és félünk akkor is, ha egyenruhások vagyunk: tűzoltók, katonák, rendőrök. Fél az ápoló, és fél az ápolt.
Félnek a fiatalok, mert azt látják, hogy a szüleik félnek. Utóbbiak próbálják titkolni, de ettől még érződik rajtuk. Kiül az arcukra, látszik a tartásukon, érződik a bőrük illatán. Félnek az idősek, mert azt látják, hogy a gyerekeik és az unokáik félnek. Az ijedt ember másképp mozog, mint az, akinek nincs baja.
Fideszesek, ti tényleg ilyen országot akartatok?
