Galkó Balázs már meg is rendezte öngyilkosságát…

2019. március 15. 06:47

Júniusban lesz hetven éves Galkó Balázs színművész, de januárban még úgy tervezte: nem éli meg a kerek évfordulót. Élete mélyponton volt, nem tudta eltartani két kiskorú gyermekét, aztán jött a fordulat: Nemcsák Károly, a József Attila Színház igazgatója, nem mellesleg Orbán Viktor barátja, játszani hívta a közismerten baloldali művészt. És ő újra jól érzi magát, túljutott az öngyilkossági szándékán, de a hatalomról vallott nézetei egy cseppet sem változtak. Azt mondja, ha a mostani hatalom – amelyet hat a lom alapján úgy fordít le: működik a silányság - most azonnal lemondana, már az is késő lenne. Csak éppen azt nem tudja, hogy mi lesz utána.

- Kevés nálad állhatásosabb embert ismerek…

- Ilyen kevés embert ismersz?

- Ennyire pozitív a véleményed az emberekről?

- Nem.

- Akkor a viccen túljutottunk…

- Igen.

- Mégis, ezt az állhatatosságra mondom, egy olyan színházzal kötöttél szerződést, amelynek a vezetője arról ismert, hogy politikailag nem azon az oldalon áll, ahol te vagy…

- Sztoj. Nem arról ismert, hanem arról ismert, hogy jó színész, az pedig, hogy politikailag nem ott áll, ahol én, egy másik dolog, szerintem.

- Nekem a barátom Nemcsák, mert róla beszélünk, noha nem ugyanazt gondoljuk a világról. Szóval nem az hökkentett meg, hogy oda szerződtél, mármint a Nemcsák vezette József Attila színházhoz, mert azt tartom normálisnak, hogy egy színész jó darabokhoz, jó színházhoz szerződjön…

- Egy színész nem oda szerződik, ahová hívják.

- Nem is ezt mondtam. De miért tartottad fontosnak most ezt a megjegyzést?

- Én bolond vagyok, éppen ezért ezt a színészetet egyszer már abbahagytam, éppen mert nem akartam csinálni, csak pénzkeresetért. A művészetet nem lehet a pénzért csinálni. Vincent van Gogh sem a pénzért festett, hisz tudjuk, életében egyetlen képet tudott eladni. De Csontváry Kosztka Tivadar sem volt az a baromi jól kereső festő, mint ahogy Kondor Béla sem, aki ráadásul költőnek sem volt utolsó. Petőfi Sándornak van egy verse, a Színészdal, ami úgy kezdődik: Minden művészetek/ Fején a korona/A mi művészetünk, /Ellen ki mondana?. De az is benne van még: De amit színpadon/ A népnek hirdetünk,/Ne hazudtolja meg/A cselekedetünk.

- Ez a te ars poeticád?

- Hát ez, talán több is annál.

- De valamiből meg kell élned…

- Hát igen.

- És akkor miből éltél, amikor feladtad a színészetet?

- Az nem most volt, 1986-ban. Elmentem taxisofőrnek. Noch da zu, pont a József Attila színház színpadáról, próba közben.

- Próba közben…

- Igen.

- Mert megsértődtél?

- Nem. Egyszerűen csak körülnéztem, és feltettem magamnak a kérdést: mi a túrót keresek én itt. Hozzáteszem, hogy én nagyon szerencsés ember vagyok, mert eddigi életemben – ugye én 1970-ben tettem először színpadra lábam a Nemzeti Színházban, és azóta összesen hétszer fordult elő, hogy csak azért mentem be a színházba, mert a fizetésemet megkapom. Az összes többi az örömből volt.

- Az elmúlt években miből éltél?

- Nagyon nehezen éltem. Szegeden játszottam egyszer, és Pataki András hívott többször a soproni színházba. Gata.

- Ennyi?

- Igen.

- És, amikor elmész szavalni…

- De nem megyek. Nem hívnak.

- Már nem hívnak?

- Nem.

- Ez a beszélgetés március 15-e reggelén jelenik meg. Én nem tudtam elképzelni ezt az ünnepet úgy, hogy Galkó Balázs ne szavaljon.

- Haha…Ez nagyon kedves, de nem érdekes…

- Mi az, ami nem érdekes? Te magad, vagy az, hogy szavalj.

- Nézd, én mindenről bolond dolgot gondolok. Például a művészetről azt, amiről már beszéltem: azért csinálni, hogy fizessenek érte, nem érdemes. Március 15-ét sem. Ha elhívnak, természetesen megyek.

- De most nem hívtak.

- Most hívtak a Klubrádióba, ott a rádió előtti téren készítenék műsort, ezen felül hívtak Csömörre a művelődési házba, és ott el fogok mondani egy Petőfi, meg egy Nagy László verset. De visszatérnék Nemcsákhoz: az nagyon fontos, hogy nem Wass Alberthez, vagy Tormay Cecilhez hívott, azaz számomra vállalhatatlan feladatra, hanem a nagyon vállalható Szép Ernő darabra, nagyon vállalható rendezővel és kollegákkal. Ebből pedig nekem az következik, hogy a Karcsi is temetni akarja az árkokat. És én nagyon be akarom temetni az árkokat. Én kurvára utálom azt, ami itt az árkokkal zajlik.

- Mi a fő oka az árkoknak?

- Legelsősorban a Montecuccoli. A pénz, a pénz, és a pénz. Mert gátlástalanul mindenki igyekszik kurva sok pénzt keresni. Amit egyébként én nem értek, hogy miért.

- Miért, te megveted a pénzt?

- Nem vetem meg, de azt gondolom, hogy egy ötlábú lóval nincs mit csinálni.

- Mit jelent itt az ötlábú ló?

- Hogy egy háromszáz lóerős autó, mi a francnak? Négyszáz négyzetméteres lakás, mi a túrónak? Ráadásul a szegényekre azért oda kellene figyelni. Már csak azért is, mert nincs mit magaddal vinni a sírba.

- Mégiscsak oda jutunk, hogy valamilyen mértékben megveted a pénzt.

- Igen. Nem érdekel.

- Mennyiből élsz, ha megkérdezhetem…

- Ne kérdezd meg. Nagyon kevésből. Ráadásul van két kiskorú gyermekem, 12 és 13 évesek. És most, a Nemcsák Karcsin túl, az egyik politikai párt is segít. Dolgoztat alkalmanként.

- Azt mondod tehát, hogy a mai világunkat megrontja a pénz, merthogy mérhetetlen mennyiséget akarnak belőle az emberek.

- Igen. Mondhatok egy verset Parancs Jánostól? Íme: Sokáig fösvénykedtem, /Mint a hörcsög./Éléskamráimba hordtam/Az éltető magvakat,/Mindig a télre,Mindig a hét szűk esztendőre./Ma már tudom,/A tartalék/Romlékonyabb, mint a gomba,/A fölösleg kártékonyabb,/Mint a jégeső, a sáskajárás./Csak, aki mindenét szétosztja,/Kegyelmet csak az remélhet.

- Te mit osztottál szét?

- Magamat.

- De ki vagy te?

- Ez kérdés, amit én is felvetettem magamnak. Nekem van egy kutató intézetem, ez a Galkó Balázs kutatóintézet…

- Ez egyszemélyes intézet, gondolom.

- Igen, igen. Egy újságíró megkérdezte egyszer tőlem, hogy mikor találom meg a Galkó Balázst, azt válaszoltam, hogy valószínűleg akkor, ha a kutatóintézet becsukja a kapuját.

- De hol keresed önmagadat?

- Sehol.

- Minek tartod magad? Művészembernek…

- Jaj, ne, ezek hülyeségek. Galkó Balázsnak tartom magam, ahogy a világ is annak tart engem. Egy rakás sejt, egy rakás idegszál, satöbbi, satöbbi.

- Azt elismered te is, hogy egy elég sajátos figura vagy….

- Szerintem minden ember sajátos figura. Mindenki másként él, mint a másik.

- Igen, de van egy átlag. Te nem vagy átlag.

- És?

- Nincs ennek leminősítő tartalma, csak egy megállapítás.

- Nem vagyok az.

- A betegség változtatott rajtad?

- Nem. Nekem atyai jóbarátom volt Jancsó Miklós – Isten nyugosztalja - , valamikor, egészen fiatal koromban azt mondta: Balázska – mindig így hívott -: ha mindenki feláll, te ülj le, ha mindenki leül, te állj fel, mert az eltérőre figyelnek oda.

- Hány verset tudsz fejből?

- Sokat. József Attila négyszázvalahány verset írt, abból százat tudok. Juhász Ferencből tudok négy és fél órát. Érdekes azonban, hogy szinte csak magyar költők verseit tudom.

- Ennek van valamilyen oka?

- Nem, nincs.

- Ha mindenáron március 15-éről akarnék beszélni, szerinted melyik az a vers, amelyik a leginkább kifejezné a mostani állapotokat?

- Hú, ez jó….Petőfi, persze, és a Nemzetgyűléshez című verse. Ezt minden parlamenti képviselőnek meg kellene tanulnia, és amikor bemegy az Országházba, akkor el kellene mondania a beengedő őrnek. Idézek belőle: „Akit nem silány önérdek, hanem megszentelt szándék vezérelt e helyre…” Ennyi elég lenne belőle. A politikával az a baj, hogy erkölcstelenné teszi a politikusokat. A hatalommal meg az a baj, hogy az meg maga erkölcstelen. Minden hatalom. Nekem a Kádár-rendszerrel is volt bajom, rengeteg. Nálunk a hatalom mindig erkölcstelen. Szeretek játszani a számítógéppel. Beírok például egy szöveget, és kérek szinonimákat. A hatalom ugye három szóbol áll: hat a lom. Erre az jött ki, hogy működik a silányság. Az a hatalom, ahol működik a silányság.

- Miért ugrottad át olyan gyorsan a betegségedre vonatkozó kérdésemet?

- Mert nincs róla mit beszélni. Meggyógyultam.

- Azt kérdeztem tőled, hogy az változtatott-e rajtad?

- Nem. Nem, mert nagyon jó kezekben voltam. Sugarat és kemót kaptam a nyelvgyök rákomra. Még a hajam sem hullott ki.

- Nem is viselt meg a betegség?

- Annyiban igen, hogy nem tudtam enni egy hónapig, nem tudtam nyelni. Ezért aztán lefogytam huszonvalahány kilót.

- Meddig tartott ez az időszak?

- Egy hónapig.

- Utána megráztad magad, és azt mondtad: jól vagyok?

- Nem én ráztam meg magamat, hanem a kezelések.

- Semmilyen utóhatása nincs a dolognak.

- Semmi, még kúrok is.

- Helyes. Mennyit játszol most ebben az új periódusban?

- Most volt a bemutató, márciusban öt, áprilisban három előadás lesz. Aztán nem tudom mi lesz.

- Ez most egy új élet neked, megint?

- Hát hogy a túróba ne, persze.

- Feldobott, hogy hívott a Nemcsák.

- Persze. Januárban már ott tartottam, hogy lehúzom a redőnyt, és befejezem.

- Most öngyilkosságról beszélsz?

- Igen, igen. Mert nem tudok a gyerekeimnek enni adni, és nem látszott semmi kiút.

- Sokmindent el tudok rólad képzelni, csak az öngyilkosságot nem.

- Rólam?

- Igen.

- Miért?

- Mert azt, hogy fölégeted magad, azt igen, azt el tudom képzelni…

- Na, az is öngyilkosság. Az ember rááll a máglyára, meggyújtja, és kész.

- El is képzelted, hogy miként fejezed be az életed?

- Hogy a fenébe ne. Pontosan kitaláltam, hogy hogyan. A módját kitaláltam. Rendeztem, csak még nem játszottam el. De el fogom.

- El fogod?

- Szinte biztos.

- Ne viccelj.

- Nem viccelek. Ahogy ezt a világot magam körül elnézem…

- Azért, mert erkölcsileg olyan világban élünk?

- Hát igen. Igen.

- És te mindig erkölcsösen éltél?

- Hát mit nevezünk annak? Igyekeztem nem hazudni, igyekeztem nem lopni, igyekeztem nem hízelegni.

- És most azt a következtetést vontad le, ezek alapján, hogy nem evilágra való vagy.

- Időnként igen, időnként meg nem. Úgy van ezzel az ember, hogy amikor nagyon szarul vagy, hirtelen végiggondolod, hogy miért vagy szarul, és azt is végiggondolod, hogy van-e innen kiút. És abból az erkölcsi helyzetből, amiben ma Magyarország van, nem látok kiutat. Illetve egyetlen kiutat látok: a hatalom megdöntését. A mostani hatalom megdöntését. De hozzátartozik ehhez valami más is. Gyerekkoromban sokat jártam a Városmajorba, a sakkozókat nézni. Volt ott egy zseniális játékos, és amikor az ellenfele lépett, hátradőlt és megkérdezte: aztán mi lesz?

- Te is ezt a kérdést teszed fel. Hogy aztán mi lesz? Tényleg: mi lesz?

- Nem tudom.

- Csak az a fontos, hogy ez a hatalom megbukjon?

- Persze.

- Függetlenül attól, hogy most lehetőséget kínált neked?

- Én a gyermekétkeztetési alapítvány arca voltam, és mint ilyen jártam az országot. Szörnyű, amit vidéken láttam. Elképesztő és elképzelhetetlen a szegénység, a létezés ellen szóló körülmények. És nekem, úgy gondolom, hogy dolgom ezen változtatni, segíteni.

- Hogy tudsz segíteni? Úgy egészen biztosan nem, hogy öngyilkos leszel.

- Hát úgy, hogy mondom a magamét. Most például elmondom neked, hogy elegem van a hatalomból. Hogy a büdös kurva életbe, tessék törődni a szegényekkel. Tulajdonképpen azt nem értem, hogy azok az emberek, akik ilyen körülmények között élnek, miért nem kapnak kapára, kaszára. Egyébként meg is kérdeztem őket. Azt válaszolták: még kapa sincs.

- Balázs, te hányszor voltál az életed során olyan mélyponton, hogy úgy érezted: nincs kiút?

- Nem sokszor, hála Istennek. Kétszer, háromszor.

- Szóval nem vagy önemésztő, csak önégető típus?

- Nem hiszem, hogy égetném magam.

- Milyen körülmények között élsz?

- Albérletben.

- Hetven évesen nincs saját lakásod?

- Soha nem is volt.

- Nem volt annyi pénzed?

- Nem. Hosszú ideig a szüleimmel laktam, laktunk együtt. Mert van két gyerekem, két nagy, ők 41 és 39 évesek, és hát van a két kicsi.

- Soha nem kerestél annyi pénzt, hogy tudjál magadnak vásárolni egy lakást?

- Nem. Kérni meg nem kértem. Én komolyan gondolom Nagy Lászlót, vagyis hogy:” nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgy is, ha nem kérem”.

- De nem ad senki?

- A Nemcsák Karcsi például adott. Egy háromsoros levelet írtam öt budapesti színház igazgatójának, az egyik felhívott, hogy nem tud segíteni…

- Akkor most mégis kértél?

- A levél az előbb idézett Nagy László verssel kezdődött.

- És az ötből egy felhívott…

- Egy felhívott, hogy nem tud segíteni, a Karcsi meg azzal, hogy menjek…

- A másik négy színházi vezető nevét nem mondod el?

- Nem.

- Haragszol rájuk?

- Nem, dehogy haragszom.

- Korábban írtál már ilyen levelet?

- Még soha életemben. Az a mélypont, amelyről beszéltem, az késztetett arra, hogy megírjam.

- Túl vagy a válságon?

- Hogy a francba ne. Ott vagyok a színházban, játszom, ráadásul Szép Ernő Lila ákácában; még hegedülök is benne. Iciri-piciri a szerep, de a jelenlét a fontos. És személyes sikerem is van.

- A közönség szeret?

- Igen. Még kiabáltak is a végén.

- Hogy a levelet megírtad, abban a két kiskorú gyermeked játszotta a főszerepet? Hogy el tudd őket tartani?

- Igen.

- És most el tudod?

- Igen.

- Az életed tehát változott már. A hatalom mikor fog?

- Akármikor, az késő lesz.

Szerző: Németh Péter