Harminc évvel a Duna-gate után most Orbán-gate van

– Te elég optimistán szoktál nyilatkozni arról, hogy az Orbán-rendszer vége már látható. Valóban a végjáték zajlik?

– Igen, a Kis Magyar Októberi Forradalommal egyértelműen elkezdődött az orbáni egyeduralom bomlása, a demokrácia helyreállításának munkája. A tavalyi önkormányzati választás már azzal is a vég kezdete lett volna, ha az ellenzék pártok egyelőre hatalmi áttörés nélkül bemutatják, hogy végre képesek a hatékony együttműködésre. Amíg nem dolgoztak össze, addig a pártok hiába nyertek pontokat egymás ellen, maga az ellenzék nem eszköze, hanem éppen az akadálya volt annak, hogy érvényesüljön a Fidesz-ellenes társadalmi többség. De ráadásul az együttműködés azonnal ráduplázott, hatalmi áttörést is hozott. Ha úgy tetszik, októberben hivatalossá vált, hogy itt a vég kezdete, mert a nagyvárosok révén, kettős hatalom alakult ki az országban.

– Kizártnak tartod, hogy 2022-ig Orbánék fordítsanak a trenden? Hiszen például az ellenzék szinte szó nélkül nyelte le Kövér László házelnök diktatúráját, és azt, hogy a házszabály útján, gyakorlatilag betiltották a parlamenten belüli tiltakozást és tömbösödést.

– Ez igaz, és ez intő jel az ellenzék felkészületlenségét illetően. De én ebben is a bomlási trendet látom. Ez már nem a hódító, hanem a védekező kormány. Már nem a társadalmat, hanem csak az ellenzéket igazgatják. A pimasz házszabályt valószínűleg pofátlan választási törvénymódosítás követi majd, még mielőtt elfogy a kétharmados többség az Országgyűlésben. Az pedig el szokott fogyni a ciklus közepén, különösen, mivel a kétharmad csak cipőkanállal van meg. Egy dolog bizonyos, a bomlást kezelendő, nem térhetnek át valódi diktatúrára, nem mehetnek túl az ál-jogállami működésen, és főként meg kell őrizniük az illiberális rezsimek alibijét, a választás intézményét. Szerintem a bomlási trend csak gyorsulhat, ha az összefogás kitart és elmélyül. Sőt, amint az számos illiberális rezsimben megtörtént, forradalmi fordulatot provokálhat, ha Orbánék 2022-ben csalással próbálkoznak egy olyan helyzetben, amikor a társadalom számára már nyilvánvaló, hogy vesztésre állnak. Az együttműködésnek erre a lehetőségre is fel kell készülnie.

– Mennyire lehet sikeres a történelemhamisítás? Most ugye a rendszerváltás 30. évfordulójára emlékezők köréből a kormány kihagyta az akkori főszereplők jelentős részét – elég nyilvánvalóan Orbán Viktor szerepének felnagyítása érdekében.

– A kipcsak-keresztény-neohorthysta kultúraváltás nemhogy elkésett, soha nem volt esélye. Orbán ugyan helyesen ismerte fel, hogy nagyobb esélye volna trendfordításra, ha leválthatná a társadalom nyugatra nyitott kultúráját, a rendszerváltás emlékezetét, s e helyett a saját nevével fémjelzett „kulturális korszakot” alapozhatna meg. De az eszközei kimerülnek a személyzeti és pénzügyi nyomásban. Hiába folyik a harc az oktatás, az egyetemek, a film, a színházak „frontján”, meg az eszement propaganda a megszállt médiában. Amikor undergroundba szorítják a valódi értelmiségi munkát, ezzel – paradox módon – ismét fontossá és értékessé teszik. Ahogyan a történelemhamisítás is csak protokoll-eseményekre, ál-ünnepekre futja. Igaz, a média megszállásával talán maradandó módon terjesztették el az idegengyűlölet új kultuszát. Nem kétséges, hogy ennek hatása múlik majd el a leglassabban, amikor megszűnik a méreg hatalmi adagolása.

– Akárhogy is, a hírekből nem az szól, hogy az Orbán-rendszer lankadna. Ha végjáték zajlik, nagyon nem mindegy, mennyire elhúzódó. Hogyan lehet vége az autokratikus uralomnak?

– Valóban korai volna leírni a hatalomkoncentráló rendszert. Gúny tárgyává vált ugyan a Nemzeti Együttműködés Rendszerének hazugsága, és alakulóban van a valódi nemzeti együttműködés, de a NER kártételeinek egy részét még nem is azonosította az ellenzék vagy a független sajtó. Ezeknek az együttműködés és a küzdelem témáivá kell majd válniuk, hogy a felszabadulási folyamat folytatódhasson. Október óta az ellenzéken, a civileken, és az új hatalmi bástyákon múlik, mennyire lesz elhúzódó az önkényuralom végjátéka, például, hogy lesz-e kormányváltás 2022-ben. A fő kérdés, hogy képesek-e fenntartani, elmélyíteni és új célokkal mozgósítani az együttműködést.

– Megemlítenél egy ilyen új irányt?

– Például újra él a III./III., és izmosabb, mint valaha, de senki nem beszél erről. Pedig mindenki tudja, hiszen a politikáról ismét úgy beszélnek az emberek: „nem telefontéma”. Éppen harminc évvel ezelőtt, 1990. január 5-én leplezte le az SZDSZ és a Fidesz közös sajtótájékoztatón, hogy a pártállam titkosszolgálata még mindig lehallgatja az ellenzékieket, és ügynökhálózatot tart fenn a politikai élet megfigyelésére. Álljon itt az akció hőseinek neve: Végvári József állambiztonsági őrnagy, Lovas Zoltán újságíró és Gaál Zoltán operatőr. Akkor azt hittük: soha többé. És eljött 2014, amikor Orbán a hírhedt tusnádfürdői beszédében nyíltan meghirdette: a titkosszolgálatok feladata a civil társadalom és az illiberális állam útjában állók megfigyelése. Ez azóta hatalmas infrastrukturális és élő erővel folyik, az ellenzék pedig hallgat erről – a sajtóval együtt, amely pedig nyilván szintén célpont. Nem értem, miért nem folyik tényfeltáró munka és kitartó rákérdezés ebben az ügyben.

– Szerinted – aki mindig is az összefogás híve voltál – a 2022-es választásokra hogyan lehet megoldani az együttműködést, miközben a pártok sem veszítik el saját arculatukat?

– Minden amellett szól, hogy az egymás elleni küzdelem szüneteltetésével az egyes pártok inkább megmenekültek az összeomlástól semmint elvesztek. Ez azért van így, mert már a saját választóik is az együttműködést várják el – akár az új rendszerváltás biztosítékaként, akár a kormányképesség bizonyítékaként. Majd egy új, arányos választási törvénnyel jön el az idő, amikor a normális demokrácia politikai darwinizmusa, a pártok egymás elleni harca ismét a szabadságot szolgálja. Addig az a túlélés parancsa az egyes pártok számára is az együttműködés. Ami pedig a módszert illeti, érdemes hallgatni az eddigi siker mestereire.

– Kikre gondolsz?

– Karácsony Gergely évek labirintusharcával küzdötte ki az előválasztás módszerét, és ennek a módszernek alkalmi megoldásból össz-ellenzéki szerződéses kötelezettséggé kellene átalakulnia. Nyilvános presztizsharc helyett, automatikusan, minden esetben előválasztásnak kellene következnie, amikor nincs megegyezés egy jelölésről. A választásig rendelkezésre álló rövid idő nem lehet ürügy az előválasztás megkerülésére – ha egyszer ez automatizmus, és szerződés rögzíti. A halál csókja az ellenzéknek, ha a pillanatnyilag az élre került pártok azt hiszik, hogy okuk vagy joguk van az önkorlátozás helyett, visszalépni az önérvényesítéshez. Teljesen mindegy, hogy melyikük sérelme vagy igénye valósabb. Példa erre a budapesti 13. kerületi vita az MSZP és a Momentum között.

– Miként lesz ebből kormányváltás?

– Nekem nagyon tetszik Márki-Zay Péternek, az első sikeres összefogás kovácsának gondolata, hogy akármit lép még Orbán a következő választásig, az ellenzék akkor teszi a legtöbbet magáért és a változásért, ha mindenben egységesíti a fellépését. Így tud kifogni majd az új kényszereken is. Szerinte nem csak az egyéni körzetekben kell egyetlen jelöltet állítani, hanem – bármilyen nehéz – közös listákat kell indítani. Továbbá közös, egyetlen miniszterelnök-jelöltre van szükség, abbahagyva a reménytelen, szimbolikus miniszterelnök-jelöltek szokását, mert az csak hiúság és bohózat – legalábbis, amíg a NER tart. Továbbá közös kormányprogramra van szükség, de az ne valamelyik ideológián alapuljon, hanem csak a visszademokratizálás menetrendjét tartalmazza, s a szociális részben is legfeljebb a közösen vállalható pontok szerepeljenek. Végül, ha mindez sikerül, az együttműködés eljuthat a közös árnyékkormányig is. Ehhez hozzátenném, az ellenzék csak akkor jut előbbre, ha mindvégig ugyanúgy dominálni tudja a híreket, ahogyan az önkormányzati választásokon tette, és ez az épülési terv erre a célra is kiválóan megfelel.