Hatévesen ’56-ban (1. rész)

Millei Ilona 2021. október 22. 11:37 2021. okt. 22. 11:37

Azt, hogy valami baj van a világban, de legalábbis Budapesten, ötéves – két hónap híján már majdnem hatéves – kislányként csak abból érzékeltem, hogy a nagybátyám aznap délután a megszokottnál később érkezett haza a munkából, és kicsit izgatott hangon azt mondta a nálam nyolc évvel idősebb unokatestvéremnek: „Évi, ma nem mehetsz német órára! Mostantól senki nem mehet ki az utcára!”
1956. október 23-a volt.

Nagybátyám szigorán csak azért csodálkoztam, mert a Hőgyes Endre utca addig nagyon is békésnek bizonyult, és még egyszer sem fordult elő, hogy a nagybátyám ilyet mondott volna. Az, hogy az Üllői úton a Kilián laktanya, a Bakáts tér és a Ferenc körút háromszögébe szorult kis utca – kőhajításnyira a Bródy Sándor utcától, ahol a Magyar Rádió volt, a Corvin-köztől, és a Tűzoltó utcától – a következő hetekben stratégiai jelentőségű lesz, akkor még senki nem is sejtette. Azt hiszem, én a legkevésbé.

Amúgy a mi háromemeletes házunk az utca közepén állt, szemben az Iparművészeti Múzeum impozáns épületével, pontosabban annak udvarát a kíváncsi tekintetek elől elzáró hatalmas vaskapujával, és az előtte lévő telefonfülkével. A 24 lakásos bérházat békés, jó szándékú emberek lakták, hogy mennyire azok, az be is bizonyosodott a következő hetekben.

Mi, vagyis a nagybátyám, a nagynéném, a lányuk, én és a nagymamám alig három éve költöztünk oda. Az ok nagyapám halála volt. Előtte Kispesten laktunk, a Wekerle-telepen, két külön álló, de egy udvarban levő szoba-konyhás lakásban. Az egyikben én – mivel a szüleim elváltak, és engem hat hónapos koromtól kezdve a nagyszüleim neveltek –, a nagymamámmal és a nagypapámmal, a másikban a nagybátyám, a nagynéném, és a nálam nyolc évvel idősebb lányuk, vagyis Évi, az unokatestvérem.

Szóval, amikor a nagyapám, vagyis a Papus meghalt, és nagymamám magára maradt az én nevelésem gondjával, a felnőttek úgy gondolták, össze kellene költöznünk. Az ötletet tett követte, a Wekerle-telepet felcseréltük a Ferencvárosra. Így kerültünk a III. emeleti, udvari kétszobás lakásba a Hőgyes Endre utcai házban.

A lakókkal a köszönésen kívül nem nagyon beszéltünk. Legfeljebb néha a nagymamám ment át napozni a gang, vagyis a körfolyosó szemben levő oldalára. Oda sütött be legtovább a Nap, ahol Szentiványi néni, egy hozzá hasonló korú nagymama élt a családjával, köztük a 16 éves Bandi unokájával. Szentiványi néni és a nagymamám ilyenkor megbeszélte a világ dolgait, de leginkább bennünket, a ház udvarán játszó gyerekeket figyeltek, és, ha nagyon hangosak voltunk, vagy rosszalkodtunk, szigorú szóval fegyelmeztek bennünket. Mi pedig megszeppenve húztuk meg magunkat a poroló mellett.

Amúgy a házban elég sok hasonló korú gyerek élt akkor. A Szentiványi Bandival egykorú Gatler fiúk a mellettünk levő lakásban éltek a szüleikkel. A másodikon a Schök Magdi, aki egy évvel volt nálam idősebb, és az öccse, Isti, aki velem egykorú volt, a nálam egy évvel fiatalabb Kovács Pipi, két, még kisebb öccsével. Pálinkó Judit, aki ötéves lehetett akkor, az elsőn lakott, és nyitott ablak mellett tanult hegedülni a ház legnagyobb bánatára. A szomszédjában a Fox öcsi, aki a Gatler és a Szentiványi fiúval volt egykorú. A földszinten csak a négyéves Esztergály Panka, és az Alföldi Györgyi, aki éveit tekintve két évvel fiatalabb volt nálam, de egy jó fél fejjel nagyobb, kövérkés kislány volt. Mert, ahogy a nagymamám mondta: „a gyerekorvos apja folyton vitaminokkal tömi”. Undok, elkényeztetett kislány volt. Egyszer el akarta venni a kedvenc Sanyi mackómat, én pedig nem akartam odaadni neki. Erre jól meglökött. Sanyi védelmében lendületből visszalöktem, amitől a legnagyobb meglepetésemre elesett, és beverte a fejét. Ő üvöltve beszaladt a lakásba, én pedig ijedtemben, hogy kárt okoztam benne, fölszaladtam a harmadikra. Soha többet nem verekedtem senkivel.

Szóval, nem voltunk angyalok, kiabáltunk, hangoskodtunk. A harmadik emeleten rajtam kívül gyerekként csak nagyok laktak, a Szentiványi Bandi és a Gatler fiúk. Mind elmúltak 16 évesek.

Az unokatestvérem, Évi, csak néhány házzal arrébb járt németórára egy tanárnőhöz. Igen erősen csodálkoztam is, hogy mi baja is lehetne addig, amíg a mi kapunktól a három házzal arrébb levő kapuhoz ér, de a nagybátyám aznap nem engedett a 48-ból, az utcára már senki nem mehet ki, még a nagynéném sem. A miértre csak azután adta meg a választ, hogy gondosan becsukta a konyhaajtót, a konyhaajtó fölső két kis ablakát, az ajtóból kivette a kulcsot, és a kulcslyukat betömte egy ronggyal, majd mindannyian a konyhaasztal köré telepedtünk, és akkor elmesélte, miért késett. Azt mondta, hogy a körúton fiatalok egymás karjába fonva a karjukat menetelnek, és énekelnek. Majd rejtélyesen hozzátette: itt biztos zavargás lesz. Úgyhogy senki nem megy sehová! Ő sem ment még dolgozni se, így a következő, ugyancsak izgalmas napokat és heteket az egész család együtt töltötte.

Őszintén szólva, fogalmam sem volt arról, hogy mi az a „zavargás”, de miután a felnőttek ijedten néztek egymásra, egy kicsit én is megijedtem. Hogy megvigasztalódjam, beültem a szobába, a nagy ebédlő asztal alá a mackómmal játszani. A nagybátyám egy ócska néprádiót csavargatott, hogy hallgassa a híreket, de többnyire csak a „Hopsza Sári” szólt belőle és az „Egmont nyitány”. Ez utóbbiról, ahogy a zavargásról sem tudtam, hogy micsoda, de nagyon tetszett. Azt hiszem, akkor szerettem bele Beethoven zenéjébe.

Annak viszont nagyon örültem, hogy mindannyian együtt vagyunk, így biztos nem eshet senkinek se baja. Egyszer csak valaki befutott a ház kapuján, és azt kiabálta a földszinten: „A rádiónál már lőnek! A rádiónál már lőnek!” A nagybátyám ment is rögtön kinyitni a spejzablakot, hogy legalább hallja, mi történik, és tényleg, a Bródy Sándor utcából odahallatszott valami furcsa kattogás. Persze, én is rohantam utána, de visszazavart a szobába, nem kell ezt nekem hallgatni, nem biztonságos még ott se, mert akárhogy is, de eltévedhet egy golyó. Ezt nem értettem ugyan, de visszakucorodtam az ebédlőasztal alá játszani.

A földszinten egyszer csak nagyobb mozgolódás támadt, az ott lakó Esztergályékat költöztették a szomszédok máshová, mert Esztergály bácsi ávós volt, és volt a lakók közt olyan, aki hallotta, hogy már szedik őket össze, viszik felakasztani. Mivel Esztergályékat amúgy mindenki nagyon rendes embereknek tartotta, meg ott volt a pici lányuk is, a ház lakói úgy döntöttek, megmentik őket. Így aztán, mire két géppisztolyos fiatal befutott a keresésükre, már csak az üres lakást találta ott. Valaki az egyik első emeleti ablakon még ki is szólt: „már rég elmenekültek.” Ám az örökre titok maradt, hová is menekítették a ház lakói Esztergályékat. A hely persze nem lehetett túl messze.

Amúgy ebben a házban senki nem politizált, legalábbis nyíltan nem. Még a politikai vicceket is csak úgy mesélték el a hozzátartozóiknak az emberek, mint mi: az ablakokat becsuktuk, a kulcslyukat betömtük, és suttogtunk.

Persze, voltak férfiak, apukák, akik úgy gondolták, ki kell venni a részüket az eseményekből, páran el is tűntek, többek között a Pálinkó bácsi is. Őrá csak azért emlékszem, mert két-három nap múlva előkeveredett, meglehetősen illuminált állapotban, egy géppisztollyal a hátán. Megkongatta a házmester síndarabját, és mindannyiunkat leparancsolt a pincébe. Mivel nem tudtuk, hogy mennyire részeg, és mivel azzal fenyegetőzött, hogy minden lakásba bemegy, és lelövi azt, akit ott talál, a ház lakói szép sorban levonultak a szűk és sötét pincefolyosóra. Ott álltunk, mindenki a saját rekesze előtt, Pálinkó bácsi pedig a ránk irányított géppisztoly mögül elkiáltotta magát, „fel a kezekkel!”. Mindenki felemelte. Ez nekem nagyon viccesnek tűnt, mert úgy nézett ki, mint amikor az emberek a villamoson kapaszkodnak, nehogy elessenek. El is nevettem magam. Pálinkó bácsi viszont ezt nem tartotta annyira viccesnek, rögtön rám fogta a fegyverét. Szerencsére nagyanyámnak volt annyi lélekjelenléte, hogy egy mozdulattal a háta mögé penderítsen, és azt mondja: „Mit akar? Ez egy gyerek!” Azt nem tudom, mennyi ideig álldogáltunk ott felemelt kézzel, de biztos, hogy tovább bírtuk Pálinkó bácsinál, akit lassan ledöntött a lábáról az alkohol. Nagy nehezen sikerült rábeszélni, hogy menjen haza aludni, ám előtte még dicsbeszédet mondott a Corvin-közi fiúkról, akikhez ő is beállt, mert azok „fasza gyerekek”, majd lassan feltámolygott az első emeletre. 

Amikor elaludt, a házbéli nagy kamaszfiúk belopakodtak a szobájába, és ellopták a géppisztolyát. Boldogok voltak, mert mindenki hálásan köszönte nekik, de azért is, mert a tettük alkalmat teremtett nekik arra, hogy kiszabadulhassanak a szüleik által rájuk parancsolt „szobafogságból”. Azt mondták, elviszik a fegyvert a Kilián laktanyába, odaadják az illetékesnek, és ezzel már el is tűntek. Volt, amelyikük meg sem állt a határig. Hosszú évtizedek múltán tért csak haza, rövid látogatásra. Másikuk börtönből szabadult, de ezt csak jóval később tudtam meg. Róla azt mondták a szülei, hogy külföldön van.

A kijózanodott Pálinkó bácsi később mindenkitől elnézést kért, és sírva könyörgött a géppisztolyáért. Mikor mondták neki, hogy az már a Kilián laktanyában van, akkor sírva-zokogva elment. Senki nem tudta, hová. Évek múlva Amerikából érkezett tőle egy levelezőlap, azt írta, jól van.

A következő egy-két nap azzal telt, hogy a nagymamámmal és a nagybátyámmal órákon át álltunk a harmadik emeleti körfolyosó korlátjánál, és néztük, ahogy az udvaron át hordágyon viszik a sebesülteket. Merthogy a házunkból a lichthofon keresztül el lehetett jutni a Bakáts utcai kórházba. Nagyanyám minden sebesült fiatal fiúban másik unokatestvéremet, a 22 éves unokabátyámat látta, alig tudták a felnőttek megnyugtatni, hogy nem ő volt az, aki a hordágyon feküdt.

Ahogy egyre közelebb jött a házunkhoz, és egyre nagyobb is lett a lövöldözés, mind gyakrabban került szóba, hogy le kellene költözni a pincébe. Ezt a többi lakó is így gondolta, egyedül Schökék voltak bajban, mert a pincéjük ablaka az utcára nézett, és a hat és hét éves gyerekeikkel nem volt tanácsos odamenniük. De, mint mondtam, a házunkban jóindulatú, sokat megélt munkásemberek laktak. Ezt Dvorkó bácsi, a szomszédjuk bizonyította is. Az ő lakása viszonylag védett volt, az ablakai a már említett lichthofra néztek. Így hát átment Schökékhez a pincekulcsával, és azt mondta: „menjenek az én pincémbe, annak nincs ablaka, én itt maradok a lakásomban.” Majd amikor mondták neki, jöjjön ő is le a pincébe, ez így nem biztonságos, a mondandóját még megtoldotta azzal, „Nézzék, én már elmúltam 70 éves. Eleget éltem. A gyerekek előtt meg még ott az egész élet.” Majd sarkon fordult, bement a lakásába, és jól becsukta az ajtót. Még kulccsal is bezárta, hogy most már ne is zavarja senki,. Valahogy úgy tűnt, a lakásban mégsincs egészen egyedül.

Így aztán Schökék leköltöztek a pincéjébe, talán ők voltak az elsők.

Mi is erősen törtük rajta a fejünket, vagy legalábbis a felnőttek, annál is inkább, mert már gránátok röpdöstek a fejünk fölött. Elkezdtünk egyfajta túlélő csomagot összerakni, nagyanyámnak a só és a gyertya mellett még arra is gondja volt, hogy a törpés kártyám belekerüljön. Akkor mondta nekem, amire két világháború tanította meg: „Kicsikém, só és gyertya mindig legyen otthon!” Van is.

(Folytatjuk.)