Hazudni bolondulásig
Kezdetben még maguk is röstellték, hogy hazudnak. Elpirultak, tekintetüket a földre szegezték, amikor olyat mondtak, amiről tudták, hogy nem igaz. Tükör előtt kellett gyakorolniuk, hogy flottul menjen minden. Idővel aztán belejöttek, ma már álmukból fölébresztve is képesek valótlanságot állítani.
Már azt sem tudják, hogyan kell igazat mondani. Egyik valótlanságból a másikba csöppennek, fogalmuk sincs, mikor mondanak igazat, és mikor nem. Akkor is hazudnak, amikor nem akarnak. Talán nem is tudják, hogy akarnak-e még valaha nem hazudni. Maguknak köszönhetik mindezt, saját rögeszméik miatt jutottak idáig, magukat kergették bele ebbe a lehetetlen állapotba. Ép ésszel innen már aligha lehet visszajönni. Lehet, nem is érdekli már őket, hogy igazat mondjanak. Volt idő, mikor még szégyellték magukat emiatt, később már büszkék voltak, amiért ilyen fifikásan átverték az embereket.
Különös anyagból vannak gyúrva, ezért különös rögeszmékhez ragaszkodnak. Megvédésnek mondják, amikor elvesznek valamit, újratervezésnek a zsákutcát, jogállamnak, ha ők utasíthatják a rendőrt, hogy vigyen el embereket.
A népnek joga van elkergetni a hazug kormányokat, mondták néhány évvel ezelőtt. Meg még azt is, hogy a haza nem lehet ellenzékben. Akkor mondták mindezt, amikor szerénynek nem mondható számításaik szerint, kétmillióan voltak a Kossuth téren.
Manapság már a valóságtól is annyira félnek, hogy ha csak rágondolnak, maguk alá valótlanoznak.
