Kádár népének Orbán kell
„Péter, mi nem kellünk senkinek, ezeknek Horn Gyula kell". Tölgyessy Péter idézte Orbán Viktor egykori szavait, az Eötvös Csoport rendezvénysorozatán Beteljesületlen reménység –1989 csodája, majd kudarcba fordulása címmel tartott előadásában.
A politológus, alkotmányjogász korábban baráti viszonyban volt Orbánnal, s mint most elmondta, a későbbi miniszterelnök a kilencvenes évek elején mélységes csalódottsággal nézte az MSZP erősödését. Borúlátása beigazolódott: az 1994-es választáson taroltak a szocialisták, míg a Fidesz épp hogy csak bejutott a parlamentbe. Tölgyessy emlékezete szerint mindez annyira megviselte Orbánt, hogy egy ideig még focit sem nézett, csak jéghokit. Mély depresszióba esett, de aztán magához tért, és megkezdte a Fidesz elterelését a nyugatos irányról.
Karinthy Frigyes Találkozás egy fiatalemberrel című írása jut az ember eszébe. A már öregedő író elképzeli, amint hajdani önmagával, a nagy és nemes célokért küzdő naiv, romlatlan fiatalemberrel találkozik. Számon kéri rajta az egykori tisztaságot, a lelkesedést, a világmegváltó romlatlanságot.
Azt, hogy miként sáfárkodott a tálentummal.
Orbán Viktort nem fenyegeti az a veszély, hogy egykori önmagával szembesüljön. Ha netán néha bele is gondol ilyen dolgokba, másként emlékszik mindenre. Jó lehet neki: boldog, kegyelmi állapot. Nem emlékszik már a valamikori, ízléstelenül harcos istentagadóra, aki az általa példaképnek hazudott Antall József kereszténydemokratáinak parlamenti felszólalásakor „Csuhások, térdre, imához” bekiáltásokkal szórakoztatta képviselőtársait. Nem emlékszik már az egykori fiatalemberre, aki társaival együtt kivonult az ülésteremből, amikor Jeszenszky Géza, az Antall kormány külügyminisztere – később az Orbán-Torgyán kormány washingtoni nagykövete - azt találta mondani, hogy csak a kormánypártok képviselik Magyarországon a keresztény értékeket.
Ezzel az egykori fiatalemberrel kínos lenne szembesülnie a mára középkorúvá pocakosodott Orbánnak.
Ami még ennél is nagyobb baj, hogy sokan mások sem emlékeznek már a régi történetekre. Feledés homályába vesznek a jelentős köztartozásokat felhalmozó, veszteséges Fidesz közeli vállalkozások, a Kaya Ibrahim és Joszip Tot ellopott útlevelével értékesített fantomcégek, a sárazsadányi szőlők körüli ügyeskedésekre. („Ne mi kapjuk a legtöbbet”) Nem emlékszünk már az akkoriban Orbán-közeli Simicska Lajos bon mot-jára, mely a rendszerváltozás utáni Magyarország egyik legcinikusabb mondata volt: mindenkinek alkotmányos joga hülyének lenni.
Mi magyarok, tudunk nem emlékezni.
Orbán tudja ezt, és erre játszik. Hogy nemcsak az egykori fiatalember, de Kádár és rendszere is másként maradt meg bennünk, mint amilyen volt. Nagy és gondoskodó állam jelenik meg lelki szemeink előtt, kedves, jóságos bácsival az élén. Aki évente egyszer ellátogat a sakkszövetségbe, döntetlent játszik valamelyik véletlenül arra járó nemzetközi nagymesterrel, majd panyókára vetett kabátban, huncut csippentések közepette azt mondja a zembereknek: mi a szocializmus út-ján járunk.
És tényleg ott jártunk, ha rajtunk áll, le sem tértünk volna róla soha! Mindenkinek meg volt mindene, kivéve az, ami nem. Nem voltak hajléktalanok, csak társbérletek. Munkanélküliség sem volt, legföljebb a gyárkapukon belül. És jobb diktátorunk volt, mint a cseheknek, a románoknak, a keletnémeteknek.
Orbán most a jobb élet mellett biztonságot is ígér a magyaroknak. A zemberek pedig hálásak - annyi nehéz, megszorításokkal teli esztendő után jön valaki, aki ígér végre valamit.
Kezdetben egymillió új munkahelyet, kevesebb adót, több munkabért ígért. Ma védelmet a nem létező veszélyek ellen. Mondjátok meg, hogy mit akartok hallani, és én elmondom nektek! Amit mi megígérünk, az meg van ígérve!
Most megint ott tartunk, ahol egyszer már voltunk: Kádár népének Orbán kell.
