Kalmár Tibor: keresek valakit, hogy vigye tovább a politikai kabaré lángját

A Vidám Színpad 70 éve nyitotta meg a kapuit. Akkor milyen céllal jött létre? Ki volt az első igazgatója?

Volt itt egy Kamara Varieté, amolyan népszórakoztató intézet, amelynek a vezetője többek között Gál Péter, és Karádi Béla volt. Általában kabaréjeleneteket játszottak, és Gál Péter a fejébe vette, ki kéne válni ebből a népszórakoztató intézetből, kellene egy önálló kabarészínházat csinálni. Úgy gondolta, hogy felmegy a Révai Józsefhez, aki akkor élet és halál ura volt, a Rákosi-korszak meghatározó kultúrpolitikusa és ideológusa. Révai megkérdezte, hogy mit akar, mire Gál rávágta: „hát egy kabarészínházat”. „A szocializmusban nem kell kabaré” – mondta Révai. Akkor Gál Péter elővette Goda Gábornak egy cikkét a Szabad Népből, amelyben épp arról írt, hogy a hibákra a szocializmusban is rá kell mutatni. Ezzel sikerült két vállra fektetnie Révait, aki azt mondta: „na jó, nem bánom, ha a pénzügy ezt jóváhagyja, és tudnak pénzt adni”. Gál megkérdezte, hogy akkor átmehet-e a pénzügyre most. „Igen, menjen”- mondta Révai. Akkor Olt Károly volt a pénzügyminiszter. Amikor Gál átment, éppen Dunapenteléről tárgyaltak (Dunapentele 1951–1961 között: Sztálinváros, most Dunaújváros – a szerk.), és röpködtek a milliárdok. Megkérdezték Gáltól, mennyi pénzre lenne szüksége. Gál megmondta az összeget, ami mai pénzben egymillió forint volt. Szó nélkül aláírták, és ezzel a dolog el volt intézve. Megvolt a gazdasági alap. A Révay utca 18-at már rég kinézte magának, a Vidám Színpad helyiségének, megvolt a kezdő tőke, volt egy kiváló gazdasági embere, vele elkezdték szervezni a színházat. A Kamara Varietében akkor olyan színészek léptek föl, mint Salamon Béla, Kazal László, Alfonzó és sokan mások. Őket a Vidám Színpadra hívták.

Később a Vidám Színpad a magyar politikai kabaré fellegvárává vált. Kinek köszönhetően?

Elsősorban Kellér Dezsőnek, aki természetesen már a nyitó műsort is konferálta. A vas és acél országa volt akkor a propagandája a fennálló rendszernek – Magyarországból a vas és acél országát csináljuk –, és a Kellér konferanszának az volt a címe: „Hol szorít a cipő?” A záró poénja pedig az volt: „Azért szorít a cipő, mert tele van vassal és acéllal.” Ezt megnézte Gerő Ernő, rögtön letiltotta, de Kellér nem vette tudomásul, és változatlanul mondta. Kellér egy zseni volt. Filozofikus, szellemes konferanszié volt. Szóval Kellérnek köszönhető, hogy a Vidám Színpad a kabaré fellegvárává válhatott, mert tőle sok mindent elfogadtak, amit mástól nem. De a Vidám Színpad életében több korszak volt, először volt a kemény Rákosi–korszak, aztán Nagy Imrével jött az olvadás, akkor már liberálisabb volt a rendszer, többet megengedhettünk magunknak. Két dolog volt tabu: a szovjet-magyar barátság megkérdőjelezése és az erdélyi magyarság kérdése. Ezekről nem volt szabad beszélni. Persze, mi beszéltünk erről is – úgy, ahogy a sajtó tette –, elbújtatva a sorok között.

Az igazgatók voltak azok, akik ebben szabadjára engedték a gyeplőt?

Igen. Amikor Gál Péter lemondott, Fejér István jött utána. Ő szintén nagyon bátor volt, és biztatta is Kellért a politikailag bátor konferanszokra. Sőt, Darvas Szilárd is konferált a színpadon abban az időben. Ez mindenképpen Fejér érdeme volt. Aztán 1967-től jött Róna Tibor. Ő is egy fantasztikusan nagy kabarézseni volt, 200-szor mentek a műsorai, például a „Több nyelven beszélünk”, „Urak és elvtársak”. Ő a kabaré koronázatlan királya volt a ’60-as években. Utána néma csend, majd jött egy Abody-korszak. Abody Béla úgy gondolta, hogy ő majd a Parnasszusról fogja a szerzőket hozni. Ebben benne volt Moldova Györgytől kezdve Szakonyi Károlyon keresztül Kolozsvári-Grandpierre Emilig sok mindenki. Megpróbált mindenkivel tárgyalni, és a társulati ülésen be is jelentette, hogy a bőség zavara van. Közülük végül egyedül Kolozsvári-Grandpierre vállalt egy darabot. Ez volt a Kalózkisasszony, amit aztán Abody be is mutatott. Abody Béla igazából operarajongó volt, és tulajdonképpen azért jött a Révai utcába, mert az az Opera mellett volt. Utána 1976-tól Szalay József jött, akit a Fővárosi Tanács tett a Vidám Színpadra igazgatónak, miután Abodynak már „túl sok volt a rovásán”. Szalay József tanácsi tisztviselő volt, és azért került oda, mert nem akartak sokat keresgélni, és házon belül találtak egy dramaturgszerű előadót. Őt küldték a Vidámba, hogy hozza rendbe a dolgokat. Utána jött Bodrogi Gyula, és vele a Vidám Színpadnak majdnem 20 évig aranykorszaka következett. Azután, hogy ő összerúgta a port a fővárossal, lemondott, pályázatot írtak ki a színház vezetésére. Azt egy Bóka B. László színháztörténész, újságíró nyerte meg, aki a Vidám Színpad legnagyobb szégyene volt. Kitalálta, hogy csak hétvégén játsszunk, mert akkor tudta megtölteni a színházat. A hét többi napján szünnap volt. Rémes dolgokat mutatott be. A színház történetében addig nem fordult elő, hogy egy műsor csak kétszer, vagy háromszor menjen, ő ezt megoldotta.

A politika, a politikusok, hogy fogadták a politikai kabarét, mint olyat?

Mint mondtam, több korszak volt. Amikor az ötvenes évek szigora volt, akkor jött a cenzúrabizottság, néha bejött Gerő Ernő is. Amikor Bernben 1954-ben elvesztettük a labdarúgó-világbajnokságot, volt Kellérnek egy futball konferansza, amiben azon gúnyolódott, hogy azoknak az aranylábú fiúknak, akik dicsőséget szereztek Magyarországnak, Kelenföldön le kellett szállniuk a vonatról, nehogy az aranylábukkal bejöjjenek a Keleti Pályaudvarra, és ott meglincseljék őket. Ez a konferanszot akkor letiltották, de Kellér azért csak mondta tovább. Mindig megpróbáltuk „áttörni a falakat”. Például akkor is, amikor bemutattuk a Hegedűs a háztetőn persziflázsát „Prímás a tetőn” címmel. Tevjét Kazal László játszotta, az öt lánya pedig az öt népi demokrácia volt. Az egyik a román lány volt természetesen. A lányok egy koreografált jelenetben táncoltak, és a román lány kilépett a körből, vagyis eltáncolt a többiek mellől. Kvázi egy ilyen színpadi trükkel próbáltuk megfogalmazni a román-magyar barátság hátulütőjét. Vagy Tevje az eredeti darabban ugye azt énekelte a feleségének, „mondd szeretsz te engem?”, a mi előadásunkban ezt Tevje a magyar lánynak énekelte. Ez hatalmasat szólt, hisz akkoriban hihetetlen dolog volt, hogy megkérdőjelezzük, hogy a magyarok szeretik-e a szovjeteket. Ez is egy kis ütés volt hátulról annak a tiltásnak, amit nem volt szabad megjeleníteni.

Melyik volt az a korszak, amelyik szerette a kabarét?

Kádár János és Aczél György minden szilveszterkor ott ült a Vidám Színpad nézőterén. Kádár nézte „saját magát”, ahogy Forgács Gábor, mint sakknagymester utánozta őt, még jóval a Hofi előtt. Árkus József egy nagyon jó jelenetet írt, amiben egy riporter faggatja a sakknagymestert. Ez egy az egyben Kádár-paródia volt, Forgács pedig remekül utánozta az MSZMP első titkárát. Kádár a térdét csapkodta a röhögéstől. Aczél nem röhögött. Ő szomorú arccal ült. Ezekben az időkben mutattunk be egy olyan jelenetet, amelyben megjelenítettük Losonczi Pált, az elnöki tanács akkori elnökét is, aki ultipartit rendezett, és Lázár Györggyel és Csikós Nagy Bélával, az Árhivatal elnökével ultizik. Amikor a román kérdésről volt szó, akkor a Koncz-slágert énekelték: „Mindenki másképp csinálja”. Nagy sikere volt Salamon Béla Pomócsi bácsijának és „A papa helyezkedik” című jelenetének is. Amikor Kellér ezt a jelenetet megírta Salamon Bélának – szerencsére az én műsoromban mutattuk be, ez volt az én bemutatkozó műsorom a Vidám Színpadon 1960-ban –, akkor a jelenet mindenkinek tetszett, egyedül Salamonnak nem. Azt mondta, „Dezsőkém, ne haragudjál, ez a politika. Imperializmus, meg munkaverseny az én számból nem jól hangzik, ezt én nem akarom eljátszani.” Nagy pánikban voltunk, mert ez volt a koronája a műsornak. Akkor a Kellérnek eszébe jutott: „Béluskám, te már játszottál ilyen politikai tréfát, a Pomócsi bácsiban is Marx, Engels és Lenin könyvekkel mentél be a káderezésre.” „Igen, igen, emlékszem. Egyszer egy vidéki kultúrház igazgatója meg is kérdezte: „mondja, Béla bácsi maga ezeket mind el is olvasta?” Azt válaszoltam neki: „nem, de többet kerestem velük, mint akik írták” – nyugtázta Salamon Béla. A lényeg azonban az, hogy ezeket a tréfákat szerették már. Az Aczél-korszak nekünk fáklyásmenet volt. Persze voltak olyanok is, amiket nem annyira szerettek. Mikor egy olyan jelenetet csináltunk, amelyikben Kína és Albánia azt énekelte, hogy „mi vagyunk a két kicsi gézengúz, akit nem szeret a kézen grúz” – utalva Sztálin származására, abból baj is lett. Enver Hodzsát, az Albán Munkapárt első titkárát, az ország teljhatalmú diktátorát szerettük volna megjeleníteni, és ezért előtte fényképen megnézni, hogy milyen egyenruhája van. Fölhívtuk a követséget, hogy küldjenek egy Enver Hodzsa képet. Ők átszóltak a külügyminisztériumnak, a külügy Aczélnak, hogy miért kér a Vidám Színpad Enver Hodzsa képet? Akkor Aczél leszólt a titkárunknak: „mit csinálnak maguk, mit akarnak?!” Hasonló probléma volt a külüggyel, amikor a „Zenés jegyzékváltást” játszottuk. Ebben mindenkit megjelenítettünk Brezsnyevtől kezdve Arafatig. Arafatot Kabos Gyula játszotta, és úgy jött be a színpadra, hogy azt énekelte: „lehet, hogy szép nem vagyok, de mégis hódítok”. A közönség „szétverte a házat”, annyira tetszett. Persze, ezt sem akarták engedélyezni. Azt tudni kell, hogy a bemutatóig muszáj volt a darabra „rátetetni” egy pecsétet, mert a próbák addig nem kezdődhettek el, amíg az nem volt meg. Malonyai Dezső volt akkor a színházi osztályvezető. Én rábeszéltem a titkárunkat, hogy ne várjuk meg a pecsétet, ez külügyi téma, küldjük el az anyagot az akkori külügyminiszternek, Péter Jánosnak, és kérjük, hogy engedélyezze a darabot. Ez is eljutott Aczélhoz, a külügyből fölhívták, hogy a Vidám Színpad őket molesztálja különféle blüett-szövegekkel. Aczél fölhívta akkori titkárunkat, dr. Gévay Károlyt – aki tüneményes ember volt, az ő vállán volt minden teher –, és azt mondta: „azt hittem, maga az egyetlen normális ember abban a színházban. Tévedtem. Mit akarnak a Péter Jánostól?”

A mai politika, a politikusok mennyire kedvelik a politikai kabarét, illetve a kabarét, mint olyat?

Először is nincs politikai kabaré. Nincs mit kedveljenek. A Fábry a rádióban kormánypárti kabarét csinál. Ezt kedveljék? A Showder Klubban fellépőknek vannak érdekes próbálkozásaik, de bevallom, azt nem nagyon ismerem. Nemrég volt a Hofi születésnapi megemlékezése az Örkény Színházban, amit Mácsai Pállal mi ketten hoztunk össze, és meghívtuk rá Bödőcs Tibort. Láttam Hofi emléktábla-avatóján, ahol nagyon jól utánozta őt, és nagyon jókat is mondott. Sajnos, az Örkényben nem tudta vállalni a fellépést. Rajta kívül nem tudom, hogy kiket mondjak. Egy darabig Sas József csinálta a politikai kabarét, de szegény, ő is elment. „S marad, mint volt, a puszta lég.” Most keresek valakit, aki továbbviszi a politikai kabaré lángját, hogy ne hunyjon ki. Hozzáteszem, az igaz, hogy ma már nincs kabaré, de van egy csatornája a televíziónak, az M3 – ami ugyan megszűnt –, csak online lehet nézni, ott sokat ismétlik a kabaréjeleneteinket. „Az óvszert”, például, amikor Bodrogi bemegy a patikába óvszerért, több mint százszor ismételték. Én azt szoktam mondani, hogy Bodrogi erre kapott Kossuth-díjat. Hihetetlenül népszerű volt, és ahányszor játszottuk, mindig dőltek az emberek a röhögéstől, pedig mindenki előre tudta az összes poént. Vagyis a TV-ben, a YouTube-on még élnek ezek a tréfák.

Rengeteg kiváló színésze volt a Vidám Színpadnak. Kik voltak a leghíresebb szereplői?

Salamon Béla a legelső. Aztán Alfonzó, a 3K – Kabos László, Kazal László, Kibédi Ervin –, továbbá Benedek Tibor, aki szenzációs kabarészínész volt. Nádasi László neki írta a Zacseket, mert a Hacsekra akkor ráfogták, hogy az „polgári”. De Benedek volt az, aki után szállóige maradt a „mibul, mibul”, „a problemát nyilvánosan tessék elmondani, nem otthon tessék suttogni-buttogni”, meg a „szocilizmus”. Ezekkel a szótorzításokkal mindig nagyon nagy sikert aratott. Kibédi „én nem hiszem, hogy normális vagyok” dalára mindenki emlékszik. Még a rendszerváltáskor is írt hozzá verset: „egy fideszes lány tetszik énnekem, alakul köztünk a szerelem. Bár tudja, hogy a múltam bolsevik, felajánlotta narancsait. De győzött bennem a józan ész, megmondtam nyíltan, nem vagyok vigéc. Én elvből csak citromot nyalok. Én nem hiszem, hogy normális vagyok.”

És a hölgyek közül kik voltak a legsikeresebbek?

Kellér Dezső mondta azt, hogy a kabaré az öreg zsidók, és a fiatal árja lányok műfaja. Ebből következően, a kabaré nem igazán női műfaj. De azért nem felejtkezhetünk meg Lorán Lenkéről, Csala Zsuzsáról, Schubert Éváról, Dévai Hédiről, Kállai Ilonáról sem. Időnként szerepelt nálunk Tábori Nóra, Pécsi Ildikó is. Ami viszont érdekesség, hogy a 70., a Remízben tartott színházi évfordulónkon ott volt a 93 éves Gyurkovics Zsuzsa. Ő is tagja volt a Vidám Színpadnak. Bár nem volt igazán komika, de sok mindenben játszott. Ott volt Fejes Teri, nagyszerű szubrett volt, Kabos Gyulával játszott együtt. De nem felejtkezhetünk el olyan tagokról sem, mint Misoga László, Pethes Ferenc, Erdődy Kálmán, Hlatky László. Persze, amíg élt a két nagy nevettető, Herczeg Jenő és a Komlós Vilmos játszotta a Hacsek és Sajót, aztán átvette tőlük a szerepet Kibédi és Hlatky.

Miután ön most keresi azt a személyt, aki továbbviheti a politikai kabaré fáklyáját, azt mondja, bízhatunk benne, hogy lesz ennek a műfajnak feltámadása?

Hát, ez van kiírva a temetőkre, aztán mindenki várja. Majd meglátjuk.