Kevesebb lista, erősebb hatalom - a magyar választási rendszer dilemmái
Szakértők is vitáznak arról, milyen következményei lehetnek, hogy a mostani választáson az eddigieknél jóval kevesebb pártlista közül választhatnak a szavazók: míg 2018-ban 23, 2022-ben 6 lista szerepelt a szavazólapon, az idén mindössze öt maradt versenyben. Tóth Zoltán választási szakértő szerint kifejezetten problematikus, hogy kevés pártlistára lehet majd szavazni. Zsiga Bulcsú politológus azonban úgy gondolja: ez önmagában nem feltétlenül jelent demokratikus visszalépést. A mostani helyzet ezért sokak szerint inkább tünete annak, hogy a választási szabályok és a pártrendszer működése felborult, mintsem önmagában jó vagy rossz fejlemény.
Tóth Zoltán úgy látja, ez nem a demokrácia minőségét javítja, hanem a már most is torz és igazságtalan választási rendszert betonozza be, miközben tovább erősíti a hatalom koncentrációját. Emlékeztet arra, hogy önmagában a kétpártrendszer nem ördögtől való – az Egyesült Államok példája is mutatja, hogy létezhet demokratikus kétpártrendszer –, de ott van sajtószabadság, nem koncentrálódik tartósan a hatalom egyetlen párt kezében, és nincs állampárt. Szerinte Magyarországon ezzel szemben úgy beszélhetünk „kétpártrendszerről”, hogy a 16 éves kétharmados Fidesz-uralom alatt lényegében egypártrendszer épült ki.
Úgy véli, a mostani szabályok mellett az a forgatókönyv látszik valószínűnek, amelyben legfeljebb két-három párt jut be a parlamentbe, miközben listán egy-két kisebb pártnak maradhat némi esélye. Ez a szerkezet szerinte alapvetően kedvez a kétharmados többségek létrejöttének, ami önmagában is a rendszer igazságtalanságára utal. „Totál igazságtalannak” nevezi a választási rendszert, és úgy fogalmaz: egy társadalmilag igazságos rendszer filozófiája az lenne, hogy a parlament összetétele hűen tükrözze a társadalmi tagoltságot, miközben bizonyos fékek a kormányozhatatlanságot is megelőzik. Hogy mégsem így alakult, azért a korábbi ellenzéki pártvezetőket teszi felelőssé: Kuncze Gábort kivéve az elmúlt 16 év ellenzéki pártelnökei szerinte soha nem voltak hajlandók érdemi együttműködésre, ami személyes felelősségüket is felveti.
Tóth az optimális forgatókönyvet nem a minél kevesebb lista, hanem a koalíciós kényszer irányába mutató politika felől képzeli el. Demokratikusabbnak tartaná azt a helyzetet, amelyben a Tisza Párt nem szerez egyedül kétharmadot, hanem csak a Kutyapárttal vagy a Demokratikus Koalícióval együtt lenne meg a kormányzáshoz szükséges többség. Szerinte így a kisebb pártok korlátozhatnák a nagy párt kizárólagos hatalomgyakorlását, és nem egyetlen szereplő lenne a kétharmaddal betöltött állami tisztségek „örököse”.
Elképzelhetőnek tartja, hogy a Tisza koalíciót kössön akár a DK-val, akár a Kutyapárttal? – kérdeztük. A válasz az, hogy nem a napi kormányzás minden ügyében kellene teljes egyetértést keresni, hanem világos koalíciós szerződésben kellene rögzíteni néhány kulcscélt, például az alkotmánymódosítással a kétharmados tisztségek betöltésének korlátozását vagy egy új, a mainál arányosabb választási törvény megalkotását.
Ha viszont a kisebb pártok végül mégsem jutnak be, és a parlamentben két-három, kizárólag jobboldali párt marad, Tóth szerint az „olyan lenne, mint a Fidesz light”: Orbán Viktor nélkül egy másik Fidesz uralkodna. A Tisza Párt programja a brüsszeli pénzek hazahozatalának ügyét leszámítva minden lényeges kérdésben egyetért a Fidesszel, ezért az uniós forrásokért szükséges törvénymódosításokon túl nem lát érdemi különbséget. Szerinte az emberi szabadságjogok és a szolidaritás elve gyakorlatilag nem tükröződik vissza a Tisza programjában, legfeljebb annyi változik, hogy nem a NER-lovagok, hanem egy másik kivételezett társadalmi kör lesz a fő kedvezményezett, miközben az előbbieket sem nagyon bántanák.
Arra a felvetésre, hogy egy új párt új embereket, új szemléletet hozhat a parlamentbe, csak annyit mond: ebben „csak bízni lehet”. A hatalom alapvetően jellem-torzító hatású, a „kis szívességektől” indulva a rendszer szinte automatikusan tolja az új szereplőket is a korrupció útjára. Különösen aggasztónak tartja Magyar Péter kijelentését, miszerint a kétharmados győzelem azért jó, „mert nem kell vacakolni”, „nem kell senkivel alkudozni”. Szerinte ez azt üzeni, hogy az új szereplő is inkább a NER politikájának folytatását ígéri, nem pedig alternatívát.
Ezzel némiképp vitatkozik Zsiga Bulcsú politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzője, aki úgy gondolja: a kevesebb pártlista a magyar társadalom mélyebb mintáiból következik, és önmagában nem feltétlenül jelent demokratikus visszalépést. Szerinte a választók a pártrendszer koncentrálódásaként, kevesebb formális választási lehetőségként érzékelik a változást, de az értékek és történelmi tapasztalatok miatt ez számukra szinte természetes fejlemény. Az elmúlt másfél évtized – sőt részben a korábbi időszak is – abba az irányba hatott, hogy a társadalom felértékelje az erős vezetőket, és ne sokkolja, ha kevesebb párt marad a kínálatban. Zsiga hangsúlyozza: a jobboldali szavazók megtalálták vezetőjüket Orbán Viktorban, a baloldali, liberális, Fidesz-ellenes szavazók is vezetőt keresnek, amit most Magyar Péter testesít meg. Friss kutatásokra hivatkozva azt állítja, mindkét oldalon erős az igény az erős vezetőre, ezért a társadalom alapvetően elfogadja a koncentráltabb pártrendszert is.
Zsiga Bulcsú politológusként úgy látja, hogy a kevesebb pártlista kifejezetten megkönnyíti a választók döntését. Értékkutatásokra hivatkozva azt állítja: a magyar társadalom nem szervezett, nem rétegzett, hanem nagyon atomizált, individualista és az értékek helyett az érdekeit keresi. Nem alakult ki az a nyugati típusú tradíció, hogy nagy társadalmi csoportok – például az ipari munkásság vagy a vallásos középosztály – saját, stabil pártokba szerveződjenek, és baloldaliként, liberálisként vagy keresztényként határozzák meg politikai közösségüket. Az utóbbi évek szerinte bebizonyították, hogy nincs erős igény azokra az ellenzéki stratégiákra, amelyek egy masszív baloldali választói bázisra építve, kifejezetten baloldali programmal próbálnak szerveződni.
Úgy véli, a 2000-es évektől egyre erősebb a személyközpontúság: Orbán és Gyurcsány példáján is látszik, hogy az ideológiai alapokat, a bal- vagy jobboldaliságot már rajtuk is nehéz volt számonkérni, a régi ellentétek mára összemosódtak. A baloldali és jobboldali címkék szerinte nem teljesen üresek, de nagyon rugalmas fogalommá váltak. A Fidesz például képes volt egyesíteni a jobboldali nacionalista politikát a nagyobb állami szerepvállalással, időnként kifejezetten baloldalinak tekinthető lépésekkel. A modern ideológiák egymástól is átvettek elemeket, ezért a 19–20. századi értelemben vett bal–jobb kategóriák ma kevéssé válnak el egymástól – ezért őt kevésbé aggasztja, mint Tóth Zoltánt, hogy a Tisza programjában ma még nem látszanak baloldali elemek.
Zsiga Bulcsú szerint bizonyos értelemben szinte mindegy, három jobboldali párt kerül-e be az új parlamentbe vagy sem. A mai Magyarországon nincs olyan meghatározó, jól szervezett társadalmi réteg, amelyet annyira erősen motiválnának a baloldali értékek, hogy pusztán ennek alapján egy 10–30 százalékos, klasszikus baloldali pártot be tudna juttatni a törvényhozásba. Emlékeztet rá, hogy a parlament feladata az állampolgárok képviselete, de szerinte a kevesebb pártlista önmagában nem teszi antidemokratikussá az országot. Ha a Tisza Párt győzelme esetén valóban gyűjtőpártként, széles társadalmi csoportok bevonásával kormányozna, és nem követné elődei rossz gyakorlatát, akkor ideológiai hovatartozásától függetlenül is demokratikusabbá válhatna a hazai közélet.
