Láng Tamás (1953-2018)
Még csak az ötvenes éveiben „vergődött a megnyugtató halál felé”, amikor barátja Popper Péter írt róla a Napidő című kötetében. Jellemzése tökéletes: „Kövér, tohonyatartású, szuszogva – fröcsögve beszélő, torzonborz hajú kortalan ember. Az inge mindig kilóg a nadrágjából, a zakója gyűrött, morzsás a legutóbbi étkezés nyomaitól. Csak a tekintetéből villan elő rendkívüli értelmesség, ami arra indítja a körülötte lebzselőket, hogy figyeljenek azokra a zseniális trouvaillokra, amiket röhögve szétszór a világba.” Kereshetnék persze más jelzőket is, de nem érdemes, mert ez Tamás lényének pontos leírása.
Egykönyves író. T.S. Eliot szerint európai író csak az lehet, akinek nem csupán helye van a történelemben, hanem művei folyamatosan képesek az egymást követő nemzedékek örömére és javára szolgálni. Kevesen tudják, hogy Tamás „…ahogy itt lehet…” című könyve, ilyen. Negyven éve jelent meg először és azt boncolgatta, hogyan lehet vallásos magyar zsidóként itt élni. Amikor kb. harminc évre rá, újra nyomdába adtuk, a már idézett Popper, jóskönyvnek tekintette és megállapította, hogy valósággá vált a regény abszurd világa, mert meggyőződése , hogy nemzedékünk sajátjává lett „hogyan tudunk abszurd politikában, nevetséges egészségügyben, miniszteriális bürokrácia által irányított iskolákban nevelkedve” élni.
Miközben vitriolos, sokszor bántó humora volt, soha nem értékelte túl magát. Tisztában volt különleges, senkire nem hasonlító egyéniségével, de már könyve mottójában is inkább leértékelte jó tulajdonságait:
„Fizetőképes kereslet esetén, tehetségemet a legnagyobb készséggel váltom aprópénzre.” – írta. Humora leginkább Királyhegyi Páléra emlékeztetett, de hát Tamás nem ebből élt. Irodalom szakos volt, majd a Madách Színház dramaturgja lett, újsáíróskodott és kritikákat írt. Van olyan színész, aki írásaiért ma is hálás neki. Sokáig a TV belső folyóiratának a Telehírnek főszerkesztője volt és könyvformában kiadott tévés dokumentumok szerkesztéséért és megjelentetéséért „Civil kurázsi” díjat kapott. A TV-ben, szerkesztői munkája mellett, több emlékezetes, egész napos külföldi műsor (Izrael, New York) dramaturgjaként is tevékenykedett.
A legnagyobb jóindulattal sem állíthatjuk, hogy rengeteget dolgozott, viszont különös tehetsége volt ahhoz, hogy megtalálja az adott feladatok elvégzésére a legalkalmasabb embereket. Mert úgy tűnt, mindenkit ismert és mégis Ő volt a legmagányosabb ember, akit valaha ismertem. Magánya fokozódott, amikor két éve meghalt Cefi, az édesanyja, akivel együtt éltek. Apja, a híres Tamás templomos Láng György 1976-ban halt meg. Szülei kicsiként félreismerhették, mert kiszámíthatatlan reakciói miatt évekre beadták a zsidó fiúárvaházba. Nyilván nem használt neki ez a megpróbáltatás, de e nélkül az élmény nélkül, talán a könyvét se írja meg. Biztos, hogy különös egyéniségére ez a gyerekkori trauma rányomta bélyegét. Gyakran próbáltam megértetni vele, hogy nem úgy vannak a dolgok, ahogyan elképzeli, de a valóság számára csak az általa óhajtott formában létezett.
Amikor néhány napja, a cukra miatt újra kórházba került, még semmi jelét nem láthattuk halála közeledtének. Talán egy hónapja, még azon idétlenkedtünk, ki írja meg majd évek múlva, a nekrológját. Vigyorogva mondta:” Ezt kapod majd tőlem, utolsó feladatként.”
Bodnár János
