Már mindkét oldalon elszabadult a politikusok fantáziája

A rendőrség helyett majd az ügyészség nyomoz. Ez az igazság kiderülését illetően jó vagy rossz hír?

Az elmúlt másfél évtizedben a közjoggal foglalkozó jogászok számtalanszor rávilágítottak az antidemokratikus törvényalkotásra, arra, hogy szétdúlták a hatalmi ágak szétválasztásának elvét. Jogosan, hiszen láthatjuk, amikor ilyen éles helyzet van, a kormány azonnal az irányítása alá vonhatja a nyomozóhatóságokat. Erősen feltételezhetjük, hogy az ügyészség most is azért lépett be a nyomozásba, mert egy viszonylag „hétköznapi” botrány politikailag rendkívül kényessé vált a hatalom számára. Egy másik fontos momentumot se felejtsünk el: alig egy héttel a botrány kirobbanása előtt, a hódmezővásárhelyi rendőrfőkapitány öngyilkossága kapcsán, a rendőrség az elmúlt 15 évben példátlan módon megszólalt, és megvédte a megtámadott kollégáit. Nem a jogász, hanem az optimista szociológus mondatja velem: a Pintér Sándor irányítása alá tartozó rendőrség ezzel talán azt akarta érzékeltetni, hogy olyan része a magyar államnak, amelyet a kormányzati hatalmasok már nem biztos, hogy kényük-kedvük szerint rángathatnak. Sarkukra álltak, ami talán megingatta a beléjük vetett feltétlen politikai bizalmat. Ha ez így van, és netán a rendőrség nyomozna továbbra is a potenciálisan kormánytagokat is érintő kényes ügyben, az most nem biztos, hogy megnyugtató már a hatalom számára. 

Ilyen gondolatok szöget üthetnek az állampolgárok fejében is. 

Különösen most, amikor a korábbinál nagyobb számban gondolkodnak a nyilvánosságot követő emberek az ország jövőjéről. Ez önmagában azt is jelenti, hogy a kormány háza táján óriási probléma van, az intézményekbe vetett bizalom nagyon alacsonyra süllyedt, és pontosan az ilyen kényes politikai esetekből derül ki, milyen könnyen lehet manapság hírbe hozni a korábban érinthetetlennek gondolt fideszes belső politikusokat is. Én nem tartom helyesnek bármelyiküket név szerint megvádolni, netán egyből bűnösnek kikiáltani, hiszen az ártatlanság vélelmével az ő esetükben is mindaddig élni kell, ameddig a bíróság ki nem mondja, hogy bűnösök. Ezt nagyon fontos leszögezni. 

Ettől függetlenül, a nyilvánosság nagyon erős szkepticizmussal fogadja, ha egy ilyen helyzetben a rendőrök kezéből az ügyészség kiveszi az ügyet. Már ez önmagában nem azt mutatja, hogy autokráciában élünk? 

Ez kétségtelen. Jogászként számomra már az is nagyon érdekes kérdéseket vet fel, hogy miért volt szükség erre a döntésre? Amennyire a sajtóból kiderül, eléggé folyt a ködösítés, az újságírók kérdésére a legfőbb ügyész tulajdonképpen csak annyit válaszolt: mert megtehetik. A büntetőeljárási törvény szerint a legfőbb ügyész gyakorlatilag bármilyen ügyet magához vonhat, még akkor is, ha ebben a konkrét esetben az állampolgárok átlátható vizsgálatot szeretnének. Az volna a megnyugtató mindenki számára, ha meg lehetne bízni a nyomozóhatóságok pártatlanságában, s egy ilyen súlyú ügyben szakmailag kifogásolhatatlan vizsgálat folyna. Ehhez képest, amikor politikai tétje lesz valamilyen bűncselekménynek, azonnal azt látjuk, hogy az ügyészség belenyúl, s megindul egyből a sustorgás a közvélemény részéről, hogy biztosan azért teszi, hogy a politikai szálakat könnyebb legyen eltusolni. 

Úgy érti: már nem is az a vizsgálat tárgya, hogy milyen „csúnyaságokat” műveltek a szegény kislányokkal, kisfiúkkal?

Teljesen mindegy, ki lehet az a „Zsolti bácsi”. Valós személy-e vagy sem, politikus vagy egy nevelő? Már mindkét oldalon elszabadult a politikusok fantáziája. Beszélnek angol és ukrán kémszervezetek áskálódásáról, a kijevi Majdan-téren történt kormánybuktatás lemásolásáról. Minden nap feldob valaki egy újabb konteot, konspirációs teóriát. Azzal indult a történet, hogy a Szőlő utcai nevelőotthon vezetőjére és az élettársára egy hajnalban rátörték a rendőrtök az ajtót, és a felügyeletükre bízott lányok feltételezett prostitúciójának vádjával lecsukták őket. Aztán kiderült, hogy a szakmabeliek már évekkel ezelőtt felhívták az igazgató üzelmeire a rendőrség figyelmét, de nem történt semmi. Mintha „valakik” a háttérben – a feltételezett szolgáltatásokért cserébe – vigyáztak volna rájuk. Ha a miniszterelnök helyettese nem áll fel, és nem veszi látványosan magára ezt az „inget”, talán az ellenzék sem tételezte volna fel róla az érintettségét. Tulajdonképpen ez adott ennek az egésznek váratlanul politikai tétet.

A Fideszt az elmúlt 15 évben egyáltalán nem érdekelte a gyermekvédelem kérdése. Ki gondolt volna ekkora fordulatra?

A kegyelmi ügy óta mindenkinek nyilvánvaló lett, hogy ha a hatalom politikai érdekei, vagy ha a politikai kapcsolatok azt úgy kívánják, akkor egyáltalán nem számítanak az áldozatok. Valószínűleg ez a Szőlő utcai eset is egy lenne a sok intézeti bántalmazási ügy közül, amin – ha egyáltalán a tudomására jut – évekig ül a rendőrség, aztán születik, vagy nem is születik a végén ítélet. De az már senkit nem érdekelt volna. A kegyelmi ügy adott politikai hátszelet a Tisza Párt vezetőjének is, nyilvánvalóan egy második hasonló botrány újabb púp lenne a Fidesz hátán. 

Nem kell nekik. Próbálnak kibújni alóla?

A Fidesz a jól megszokott agresszív kommunikációval próbál ellenlépéseket tenni, mindenkit dehonesztálni, aki ezzel a témával foglalkozik. Elterelni a figyelmet azokról a jogalkotási trükkökről, amikkel megszüntették a hatalmi ágak szétválasztásán alapuló demokratikus jogállami intézményrendszert, amikkel maguk alá gyűrték – a bíróságok egy részének kivételével – az egész igazságszolgáltatást. Nyilván elsősorban azokat próbálják megfélemlíteni, akik netán élni mertek a gyanúperrel, hogy nem lehet véletlen egy ilyen ügyben a legfőbb ügyész megjelenése, akik esetleg előállhatnak feltételezett dokumentumokkal, s ha nem hallgatnak el, akkor azt fogják bizonygatni, hogy az egész csak alaptalan vádaskodás, és nincs is helyük az ilyen embereknek a közéletben. Ők fognak felelni a bíróság előtt, legalább is ez most a kormányzati kommunikáció központi üzenete. 

Mi lehet az igazság? Mennyire várható pártatlan és a valóságnak megfelelő nyomozás?

Mindenkinek a fantáziájára bízom.