Megint szégyenpadra kerültünk…

Hogy nézünk ki uniós összevetésben?

1. Ez idő szerint még csak 23 uniós országról állnak rendelkezésre a féléves adatok, de a hiányzó négyből legfeljebb egyben (Luxemburg) csökkenhetett a bruttó hazai termék. Tizenöt országban növekedés volt és csak nyolc jelzett visszaesést. Mi az utóbbiak közt dobogós helyen végeztünk, a háború által erősen sújtott Észtországban (3 százalék) volt csak a mienkénél (1,7 százalék) mélyebb a recesszió. A többieknél a csökkenés nem érte el az egy százalékot sem.
2. A technikai recesszió tekintetében ugyanez volt a helyzet: rajtunk kívül csak Észtországban esett negyedik alkalommal is az előző negyedévhez mérten a teljesítmény. (Ilyen elhúzódó technikai visszaesésre Magyarországon 1995 után egyszer sem volt példa, noha a válságok elég sűrűn megnyirbáltak bennünket.) A második negyedévre kijött a recesszióból Németország és Litvánia, de mi – a kormány ígérete, várakozása ellenére – benne maradtunk.
3. Az egy főre eső GDP alapján (vásárlóerőben számolva) 2022-ben az unió átlagához mérten nálunk gyengébb teljesítményt csak Horvátország, Szlovákia, Románia, Lettország és Bulgária mutatott. Ezekben a mögöttünk lévő országokban 2023 első felében rendre nőttek a gazdaságok (Romániában például 2,8 százalékkal), ellentétben velünk. Leszakadásunk folytatódása (2010-hez képest egy helyet csúsztunk, Románia viszont eggyel feljebb került) nyilvánvaló.
4. Nagy Márton az unió átlagához való felzárkózásunkat (2030-ra elérve) korábban abban látta, ha a magyar gazdaság 3 százalékponttal gyorsabban növekszik, mint az unió egésze. Orbánék korábban 2 százalékpontos különbséggel is beérték ahhoz, hogy 2030-ra Magyarország ott legyen azon öt uniós tagállam körében, ahol a legjobb élni, dolgozni, tanulni. Nos, ez a 2-3 százalékpontos különbség az idén is megvan, csak nem a mi javunkra, hanem az unióéra. Sőt, az első negyedévhez képest a másodikban a távolságunk még nőtt is. A félév átlagában 2,5 százalékpontos volt a különbség – az unió ennyivel nagyobb növekedési teljesítményt mutatott, mint mi, ami a magyar gazdaság felzárkózása helyett leszakadásra utal. 

A kormány reakciója legalább olyan gyalázatos volt ezekre a „növekedési” számokra, mint maguk az adatok. Egyfelől a recesszió folytatódásának és mélyülésének okát kizárólag külső tényezőkben jelölték meg: háború, szankciók, kedvezőtlen külső környezet, mint amelyek visszavetették a fogyasztást és lassították a beruházásokat (Nagy Márton bemondásai). Ha így lenne – nincs így! – nem adnak magyarázatot arra, hogy a többi uniós ország, amelyet a felsorolt körülmények szintén érintenek (többeknél nálunk is jobban), miért képes a folyó évben – Észtország kivételével – a magyarnál jóval jobb teljesítményt felmutatni. Arra sincs kormányzati magyarázat, még csak mentegetőzés sem, hogy miért nem teljesült a kormány néhány hónappal ezelőtti prognózisa, hogy 2023 első negyedéve lesz a visszaesés mélypontja, s onnan kezdve már kifelé jövünk az alagútból. Az adatok szerint a második negyedévben befelé mentünk. 

Ugyanakkor a valós okok elhallgatása mellett, a kabinet megint csak a szebb jövő ígéretével kívánja ámítani a népet: a második félév már jobb lesz, nem beszélve a jövő évi négy százalékos száguldásról. Ehhez csak annyit, hogy a Pénzügyminisztérium és a Gazdaságfejlesztési Minisztérium (magyarán a kormány) által várt 1,5 százalékos GDP-többlethez a második félévben öt százalékhoz közeli mértékben kellene bővülnie a magyar gazdaságnak (de még az IMF és az Európai Bizottság által várt 0,5 százalékos éves dinamikához is 2,5 százalék feletti dinamika kellene a második félévben). Erre azonban semmi esély nem látszik, főleg, hogy az uniós pénzek sem jönnek, a költségvetésben pedig további megszorításokat kell eszközölni. (Júliusra már elértük az éves deficitcél 86 százalékát, s várhatóan ezer milliárd forinttal kisebb, forintban számított GDP-vel kell majd osztani a hiányt annál, mint ami az elfogadott költségvetésben szerepelt.)

A visszaesés tényleges okairól

A bruttó hazai termék alakulását bemutató részletes adatok ez idő szerint még nem állnak rendelkezésre, csak annyit tudni, hogy a dinamikát kedvezően befolyásolta a tavalyi drámai visszaeséshez képest jobb képet mutató mezőgazdaság és a humán egészségügyi, szociális ellátás jelentős növekedése. Az utóbbin a magánegészségügy kiterjedését érthetjük. Nagy Márton ehhez még azt is hozzátette, hogy „szárnyal az export”, ami ellentmondott a kedvezőtlen külső környezetre való hivatkozásának. Ehhez még el kell mondanunk, hogy az exporténál kisebb importnövekedés javítja csak a bruttó hazai termék ütemét (az export hozzáadódik a belső teljesítményhez, az importot viszont le kell vonnunk, hiszen azt más ország termelte meg), és ez ebben az évben jellemző volt a magyar gazdaságra. Azért, mert az infláció és a direkt megszorítások miatt a belső kereslet (beruházási és fogyasztási) visszaesett, és így az importigény is mérséklődött.

Javított a helyzeten az is, hogy némileg nőtt a foglalkoztatás, ami más oldalról arra utalt, hogy nem hagytuk el az extenzív „növekedési” pályát. A termelékenység – amelyben egyébként nagy lemaradásunk van az unióhoz mérten –, a nemzetgazdaság szintjén 2,3 százalékkal esett a félév egészében. 

A növekedési válságból egy éve nem tudunk kikeveredni, pedig nincs pandémia, partnereinknél nincs általános válság, a globalizált gazdaság szétszakadt láncai okozta problémák jelentősen oldódnak és a háborúban sem veszünk részt. A szankciók ugyanakkor kevésbé érintenek bennünket, mint mondjuk a baltiakat vagy a lengyeleket. Egyszóval ez a válság inkább annak a következménye, hogy a kormány kénytelen helyreállítani a korábban általa elcseszett növekedési/egyensúlyi pályát. Az összeomlás elkerülése érdekében a múlt év második felétől helyreállítási ciklusba lavírozta a magyar gazdaságot, ilyenre a többi gazdaságokban nem kényszerültek, egyediségünk ebből adódik. Ez az „ereszd meg” után a „húzd meg” politikáját jelenti, ami miatt a Fidesz egykoron – nagyon helyesen – rendre komolyan elmarasztalta az előző kormányokat. 

A hatalmi/politikai okokból kieszközölt, fenntarthatatlan növekedési pálya kiigazítása szükségessé vált, különös tekintettel arra is, hogy mintegy két éve várjuk, de nem kapjuk az uniós forrásokat. Az utóbbiról éppúgy Orbánék tehetnek, mint a választók megvesztegetése érdekében létrejött gazdasági pályáról, ami korrekcióra szorul, ha nem akarunk a kéményen kimenni. 

Nem a háború, nem a szankciók miatt kell Európa szégyenpadján ülnünk a legmagasabb inflációval és az unióban második legnagyobb gazdasági visszaeséssel. És ez – a felmérések szerint – a magyar társadalom többségének még mindig tetszik….