Miért kell tüntetnünk október 23-án?
Néhány hónappal ezelőtt valaki azt kérdezte tőlem a Facebookon, hogy miért nem dühösek az emberek. A hölgy, akit személyesen nem, csak az internetről ismerek, azt írta, hogy akárhányszor kiment egy tüntetésre, úgy érezte, mintha még nem haragudnánk eléggé amiatt, amit az országgal és az emberekkel tettek. Mitől félünk annyira, miért nem vagyunk már igazán dühösek?
Ahogy mondani szokás: én sem értem, de meg tudom magyarázni. Azzal kellene kezdeni, hogy kire kellene dühösnek lennünk? Első megközelítésből persze könnyűnek látszik a válasz: Orbánra és társaira. Szétlopták az országot, lebontották a jogállamot. Megmásítják a múltunkat, ellopják a jelenünket, felélik a jövőnket.
Egyszerű ez, mint a faék.
Értem én, hogy rájuk kellene dühösnek lennünk, de én inkább – a magam nevében beszélek – megvetem és lenézem őket. Ha valakikre dühösnek kell lennünk, akkor azok mi magunk vagyunk. Amiért hagytuk, hogy ez legyen. Hagytuk, hogy egy terrorista különítmény tagjai túszul ejtsék a hazánkat, megvezessenek bennünket, becsapjanak, átvágjanak.
Nem mindenkit, tudom. Voltak sokan, akik kezdettől fogva látták, hogy mi készül. Nem voltak okosabbak másoknál, de volt merszük szembenézni a valósággal. Merték tudni, hogy a fekete nem fehér, a kicsi nem nagy, a diktatúra nem demokrácia. Szóval, hogy a hazugság soha nem igazság.
Sokan csalódtak a szabadságban. Szerintem azért, mert nem harcoltunk meg érte. Készen kaptuk, az ölünkbe pottyant, és ezért azt hittük, hogy a jólét is eljön vele. Volt idő, amikor még irigykedve néztük a nyugaton élő emberek autóit, csodáltuk őket, amiért a miénkénél szebb házakban laknak, és jobb helyekre utaznak, mint mi. Azt hittük, hogy ha eljön a szabadság, mindez nekünk is meglesz.
Nem így történt, és ezért most a szabadságra haragszunk. A diktatúrát választjuk, mert volt már benne részünk és a vége egészen kibírható volt. A mi diktátorunk volt a legjobb mind közül, mi pedig szabadabban éltünk, mint a tábor többi barakkjának lakói. A románok, a bolgárok, a keletnémetek.
Pontosabban: kevésbé elnyomottan.
Az idén október 23-án biztosan sokan leszünk, de félő, hogy még most sem elegen. Azt hallom az ismerőseimtől, és azt olvasom a Facebookon megjelenő posztokban, hogy ellenzéki ismerőseim, barátaim közül néhányan nem akarnak elmenni az október 23-i tüntetésre. Nem az ő tüntetésük, mondják, tanárok és diákok szervezik, a pártok pedig rárepülnek.
Az alábbiakban arra teszek kísérletet, hogy elmondjam, miért kell elmennünk az ellenzéki tüntetésre. Elsősorban azért, hogy kinyilvánítsuk: elítéljük és megvetjük Orbán Viktor rendszerét, undorodunk a Fidesz kormányzásnak csúfolt uralkodásától, elutasítjuk a diktatúrát, és nem kérünk abból, hogy szétlopják az országunkat. Tiltakozunk az ellen, hogy országunkat visszavezessék a múltba és kétes pedigréjű diktátoroknak kiárusítsák. Azért kell ott lennünk, hogy még a mostaninál is világosabb legyen: nem kérünk a padlóra küldött egészségügyből, a versenyképességet nem segítő, lebutított (és ily módon manipulálható) tömegeket képező oktatásból. Nem kérünk azokból, akik országunkat egy másokkal és a saját démonaival harcoló, lesajnált, rosszkedvű és szomorú hellyé tették.
Ez a közös alap, hogy ezt nem akarjuk. Ezt kell kinyilvánítanunk október 23-án (és minden más alkalommal). Ezért kell, hogy sokan legyünk a Kálvin téren, majd a Műegyetem előtt, még akkor is, ha nem mindenről ugyanúgy gondolkodunk. A közös alap – a zsarnokság, a diktatúra, a mások iránti gyűlölettel álcázni kívánt állami szintű lopás elutasítása – jobban összeköt bennünket, mint az, ami távolít egymástól.
Én azért leszek ott október 23-án, mert azt akarom, hogy ebben az országban, ne az legyen, ami most van. Azt akarom, hogy a hazám élhetőbb, jobb hely legyen. Olyan ország, amelyet nemcsak a szülőföldemnek, otthonomnak, de jó szívvel a hazámnak is nevezhetek.
