Miközben megkezdődött a világ újrafelosztása, Orbán érdek alapon foglal állást

A jelek azt mutatják, hogy átrajzolódik a világ képe. Ez igaz? Ha igen, milyen irányban zajlik ez a folyamat?

A kérdés jogos, átrendeződik a világ képe, s a Nyugat szempontjából nem jó irányúak a változások. A 2023-as év egyik legnagyobb változása biztonságpolitikai szempontból az, hogy összeértek a szálak és az erők, amelyek nemzetközi kockázatként jelentek meg. Már 2022-ben is félő volt, hogy egy tömbbe fog tömörülni Oroszország, Kína, Észak-Korea és Irán – ez korábban irányultság szempontjából vélelmezhető volt. Ám minderről már múltidőben kell beszélni, a jelenidőben pedig azt kell kijelenteni, hogy ez a tömbösödés meg is történt. A négyek mellé csatlakozott Fehéroroszország is. Ez az öt ország pedig gazdasági, katonai hírszerzési szempontból összefogott a Nyugat ellen. Azon fő kérdés mentén szerveződött egy tömbbe, hogy a 21. században ki uralja ezt a bolygót. Vajon továbbra is a Nyugat vezetésével történik ez az irányítás, vagy ez az öt ország át tudja venni ezt a szerepet, egy furcsa hibrid modellben. 

De mi tartja egyben ezt az öt, egymástól igen különböző alapokon álló országot? A Nyugat-ellenesség?

Kínát és Észak-Koreát a kommunista ideológia határozza meg, Iránt a vallás, az abszolút szélsőséges gondolkodás és Nyugat-ellenesség, míg Oroszországot a Dugin-féle ideológiai irányzaton alapuló eurázsianizmus, ott a cári Oroszország és a mostani szilovnyikok, oligarchák despotikus uralmának egy furcsa keveredése jellemző. Fehéroroszországban pedig a despotikus orosz megközelítést vélem felfedezni. És valóban, ezzel áll szemben a nyugati gondolkodásmód, amit a fékek és ellensúlyok, a demokratikus választások, a szabadság-egyenlőség-testvériség, valamint vallás szempontjából a zsidó-keresztény kultúrkör és a vallási szabadság jellemez, továbbá annak a hirdetése, hogy mindenkivel toleránsak vagyunk, aki velünk is az. Amúgy a 19. és 20. században, az I. és a II. világháborúval és a harmadikkal, a hidegháborúval a Nyugat, mi, már megtanultuk, hogyan ne csináljuk, illetve, hogyan ne lehessen országokat és embereket irányítani. Röviden összefoglalva, a két csoportosulás közötti küzdelem zajlik, civilizációs szinten.

De hát eddig is volt szembenállás a Nyugat és a Kelet között. Mi változott? 

Az, hogy eljutottunk a küzdelem legmagasabb, negyedik szintjére. Ebből ugye az következik, hogy van három alacsonyabb szintje az egymásnak feszülésnek. Az első szintet az országok közötti egyedi küzdelmek jelentik – ilyen az orosz-ukrán háború, Izrael és a Hamasz harca, Jemen fellépése a húszi lázadók ellen, a nyugatot támadó terrorizmus. Ezek a mindennapok szintjén zajló küzdelmek. A második szint az Oroszország és az Európai Unió között zajló küzdelem, vagy egy másik példa erre: az Egyesült Államok és Kína egymásnak feszülése bizonyos térségekben, például Tajvan ügyében. A harmadik szint már a tömbök szintje: például a NATO küzd az orosz-kínai duóval. És akkor elérkeztünk a negyedik szinthez, a civilizációk harcához. Ez a Nyugat és a Kelet összecsapása, de nem földrajzi értelemben, hiszen például Japán és Dél-Korea a nyugati civilizációs gondolkodás mellett teszi le a voksát. A negyedik szinten a múlt és a jelen csap össze.

Merre mehet ez a harc?

A 2023-as év azért volt döbbenetes, és azért zárult nagyon keményen, mert már láthatóvá vált, hogy az ötök eldöntötték, hogy végigviszik a küzdelmet. Mondok egy egyszerű példát: nagyon kevés választja már el Oroszországot attól – és nem túlzás ezt mondani –, hogy teljes egészében áttérjen a hadigazdálkodásra. Oroszország háborúban áll, és arra is készül, nyíltan megfogalmazza, hogy a NATO és a Nyugat az ellenfél. Persze elsősorban az Egyesült Államok, de miután azzal nem tud úgy ütközni, mint az európai országokkal, ezért a Nyugat egésze. Ma már téves gondolkodás, ami 2022-re még igaz volt, miszerint a NATO erősebb, mint Oroszország. Ez ugyan valóban így van, de ebben az érdekszférában, ebben a tömbösödésben az öt ország már olyan erőközpontot jelent, hogy számukra az látszik, Kína a Távol-Keleten, a Csendes-Óceán térségében képes lekötni az USA-t, Oroszország pedig Európát. 

De a NATO azért csak erősebb, mint Oroszország.

Az ugyan továbbra is igaz, hogy Oroszország önmagában, egyedül nem lesz képes legyőzni a NATO-t, de ne felejtsük el, hogy már nincs egyedül. A következő év küzdelme éppen ezért az lesz, hogy ezt a tömböt hagyjuk-e egybeszerveződni, tudunk-e megfelelő erőt létrehozni a Csendes-óceáni térségben Ausztrália, Új-Zéland, Kanada segítségével, illetve, hogy Európa képes lesz-e felerősödni annyira, hogy az USA-tól függetlenül képesek leszünk-e önmagunk és/vagy a mostaninál csak jóval kisebb amerikai segítséggel támogatni Ukrajnát, vagy esetleg, ha valamilyen agresszió ér Oroszország részéről, megvédeni önmagunkat. Merthogy 2023-ban kiderült, hogy előállhat az az életveszélyes helyzet, hogy Kína leköti a Csendes-óceáni térségben az USA-t, amely így nem tud elegendő segítséget adni Európának, és ennek folyományaként Oroszország visszaveszi az elmúlt 35-40 évben elveszített európai pozícióit. Emellett a hadigazdaságon keresztül óriási gazdasági erő is formálódik. Mert ugyan a hadigazdálkodás hosszútávon káros a számukra, de rövid- és középtávon így lehet megnyerni egy háborút. Ezért is készülnek arra a lengyelek, hogy három-öt éven belül Oroszország megtámadja Európát. A németek ennél kicsit hosszabb időre, hat-nyokc éves időtávra számítanak. Akárhogyan is, de 2023 „tapasztalása”, hogy már nem arról beszélgetünk, lesz-e ilyen, hanem arról, hogy mikor következik ez be. És nem arról, hogy 10-15 év múlva jön el, hanem hogy ennél kevesebb idő lehet addig a pontig.

Ez lenne a III. világháború?

Ez nem azt jelenti, hanem azt, hogy nagyon abba az irányba haladunk. A negyedik szint ugyanis az, hogy a civilizációk harcában az orosz-kínai-észak-koreai-iráni-belorusz tömb megpróbálja „lejátszani” a nyugati tömbbel azt, hogy ki fogja vezetni a következő 60-80 évben a bolygót, kié lesz a 21. század. Ez most dől el.

Ez nagyon félelmetesen hangzik. Mik a konkrét jelei annak, hogy ezek az országok, így együtt, tényleg erre készülnek?

Például az, hogy megvannak már most az egyes hadszínterei. Ilyen Ukrajna, a Gázai övezet, a Vörös tenger térsége, a Tajvani szoros. És az is egyértelműen látszik, hogy a velünk ellenséges tömb gazdasági szempontból is készül. Mindezek mellett pedig óriási katonai tapasztalatra tesz szert. Merthogy Ukrajnában például nem csak mi tanulunk, hanem rólunk is nagyon sokat megtanulnak, emellett technológiát szereznek, harci tapasztalatokra tesznek szert. Mondok egy félelmetes tényt: Oroszországban a következő katonai generáció 70-80 százaléka, a következő évet túlélők, aktív harci tapasztalattal fognak rendelkezni. Ez, megtámogatva a hadigazdálkodással, a közös nyugatellenes ideológiával, Kína erejével, összességében félelmetes erőt jelenthet. Ezt nagyon jól látják a lengyelek, a németek, a franciák.

Mire számít ezen gondolatmenet mentén 2024-ben?

2024 arról fog szólni, hogy mi történik Ukrajnában, valamint arról, hogy képesek vagyunk-e Ukrajna segítségével letörni ezt a törekvést. Képesek vagyunk-e arra, hogy Oroszország olyan katonai veszteségeket szenvedjen el, ami nem teszi lehetővé a számára, hogy a hadigazdálkodás segítségével két-három éven belül talpra álljon. Mert, ha 10-15 éven belül nem lesz elegendő ereje, akkor a civilizációkért folytatandó háború is odébb tevődik. Ha ezt nem értjük meg, akkor be fog következni a fegyveres konfliktus a Kelet és a Nyugat között.

És ezt nem látná a magyar kormány? Orbán Viktor? Vagy ha igen, akkor miért nem cselekszik ennek megfelelően? Miért megy szembe a nyugati összefogással? A decemberi brüsszeli csúcs után szerintem nem túlzás így fogalmazni.  

Ez nagyon érdekes dolog. Egyrészt nem volt rossz Orbán Tusványoson adott helyzetértékelése, annak a felvázolása, amit a folyamatokból lát. Hogy Kína felébredt, hogy Oroszország nagyon erősödik, hogy a szankciók egy részét kikerülte. Az persze nem igaz, hogy Oroszországnak egyáltalán nem fájtak a szankciók, de az sem, hogy azok működnek – merthogy néhány hónapig valóban működtek, de utána Kína, India és Kazahsztán segítségével kikerülte azokat. No meg a nyugati vállalatok is tettek ezért: közvetítőket iktattak be. Ebben tehát a Nyugat is felelős. Ezzel együtt is, Orbán sok dologban jól látja a helyzetet.

Akkor miért nem ennek megfelelően politizál, miért lazítja minden erejével a nyugati tömböt?

A gond azzal van, hogy nem értékalapú, hanem sodródó és helyezkedő politikát folytat. Pontosan úgy tesz, mint ahogy annak idején Thököly, aki a hintapolitikájával ellensúlyozott az akkori két nagyhatalom, az Oszmán Birodalom és a Habsburgok között. Hasonlót látunk Orbántól is: egyensúlyozunk a Nyugat és a Kelet között, és nem állunk ki azon értékek mellett, amelyeket rajtunk kívül az összes többi 26 uniós tagország egyöntetűen magénak vall és amelyek mellett kiáll. Például a kommunizmust anno megélt keleti blokk volt országai el nem tudják képzelni, hogyan lehetne bármiben is úgy együttműködni Kínával, ahogy Orbán teszi. Hogyan lehet katonai, nemzetbiztonsági, hírszerzési, titkosszolgálati szempontból engedni ennek a tömbnek, hogyan lehet megvétózni a szankciókat és persze az Ukrajnának szánt segítséget. Van érdekközösség, politizálni pedig az értékrend mentén kell, de a magyar kormány nem ezt teszi. Orbán egy saját egyéni út mentén, gazsulálva próbál eredményeket elérni. 

A saját – nem az ország – szempontjából nem is kudarcos ez a politizálás.

Igen, így áll elő az a helyzet, hogy Orbán most zsarolással nyert, hozott 10,2 milliárd eurót, ami persze jól jön a gazdaságnak. Megjegyzem, a magam részéről ennek a pénznek örülök – nem vagyok DK-s –, mivel a gazdaság még mindig nem állt fel a Covidból, és az jó, ha megérkezik ez a pénz. De eközben nem a despotikus Oroszországot, az eurázsizmus vagy a kommunizmus ideológiáját kellene támogatni, ellenkezőleg: pont, hogy nemet kell mondani rájuk. Azt kell mondani, hogy vannak nyugati, európai értékeink – és én nem az Európai Egyesült Államok víziójáról beszélek. Nem arról van szó, hogy nem lehet együttműködni azokkal az országokkal, hanem arról, hogy nemet mondok az ideológiára, hiszen azok termelik ki a nemzetbiztonsági kockázatokat, ami Ukrajna orosz vagy Tajvan kínai elfoglalásához vezet. Egyébként is megtanultuk már, hogy az ilyesfajta ideológiáknak, politikának és vezetőknek nem engedünk. De a magyar kormány épphogy nem ezt teszi. Orbán az első és a második szinten taktikázik, miközben elveszíti a szövetségeseit. De persze fontosabb a negyedik szint, az, hogy hova tartozunk civilizációs, vallási értékrend szempontjából. Ezt az Orbán-kormány tudatosan csinálja.

Tudatosan, vagy a helyzet nem értéséből fakadóan?

Nem mondanám azt, hogy nem érti. Orbán pontosan érti azt, amiről itt én is beszélek, de nem ennek mentén cselekszik.  

Miért nem? Mi motiválja ebben?

Mert a rövidtávú érdekei ezt kívánják. Azért megy Kínába találkozni Putyinnal... Amit őszintén szólva, a mai napig nem ért a világ, s én sem. 

Vannak azért sanda utalgatások arra, hogy „a tartója odarendelte”.

Erről nekem nincs ténybeli tudásom. De a többiről van. És azt vallom és állítom, hogy ez a magyar társadalom legnagyobb tragédiája. Az, aminek a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején az élharcosai voltunk, az mára a ködbe veszett. Elveszítettük ezt a szerepünket, köszönhetően annak, hogy ennek a kormánynak nem ezek az értékei.

És a lakosság? Az sem tesz érte, hogy megmutassa, ezek az ő értékei. Hogy mást ne mondjunk, ezzel együtt is sorozatosan újraválasztják Orbánt.  

Nagyon sok fórumon veszek részt, és beszélgetek az emberekkel. Egyszerűen nem értik ezt a négy szintet, és nem is gondolják, hogy rájuk is vonatkozhat. A lengyel társadalomban például az oroszellenesség majdnem száz százalékos. Nálunk ugyanannyi ideig voltak itt a szovjetek, mint a cseheknél, s mégis sokkal nagyobb az oroszok elfogadottsága, mint Csehországban. Persze ebben nagyon sok kommunikációs munkája van a kormánynak, amit – hihetetlen módon – a magyar társadalom csak segít. Amit a nemzet tragédiája következtében a lengyelek nem akarnak elfelejteni, tudják, hogy bűn – az Magyarországon vagy nem beismert és tudott, vagy azt állítják róla, hogy nem is bűn. Emiatt újra és újra elkövetjük ugyanazokat a hibákat.

Igen borúsra sikeredett ez a beszélgetés. És akkor még hátra van a feketeleves, azaz az utolsó kérdésem: mi lesz, ha a negyedik, civilizációs harcban a keleti blokk győzedelmeskedik?

Akkor megszűnik létezni a NATO és az EU. Megszűnik az a világ, amit ismerünk. Visszatérünk a nemzeti politikára. Oroszország – ahogy 1945-ben Jaltában a Szovjetunó – az érdekérvényesítő képességének köszönhetően visszaszerzi Kelet-Európát. Újra leereszkedik a vasfüggöny. Ez az oroszok célja. Ezt 2020 decemberében megfogalmazták és tudatták is a Nyugattal, amikor átadták a követelésüket, miszerint vissza kell állítani az 1999 előtti NATO-határokat. Megjegyzem, 1999 előtt még sem mi, sem a volt keleti blokk többi országa nem volt tagja a NATO-nak. Egyszóval, visszatekerjük az idő kerekét...