Minket rendszeresen megaláztak a tanárok gyermekkorunkban
|
2017. november 10. 11:14
2017. nov. 10. 11:14
Egy vidéki városban jártam általános iskolába. Teljesen átlagos suli volt, talán annyiban különbözött a többitől, hogy itt volt egyedül sporttagozat a környéken, habár ez a történet szempontjából nem fontos. A tanárok is átlagosak voltak, sem jobbak, sem rosszabbak, mint máshol. Legalábbis ezt gondoltuk róluk.
Szerettem oda járni, de talán csak azért, mert a készség tantárgyakból jó voltam, így megúsztam a veréseket. Azonban nem mindenki volt olyan szerencsés mint én. Osztálytársaimat - elsősorban a fiúkat - rendszeresen érte olyan erőszakos, megalázó inzultus a tanárok részéről, amit mai eszemmel fel sem tudok fogni. Akkoriban - annak ellenére, hogy féltem -, ez természetesnek tűnt.
Ebben a jászberényi iskolában volt egy rajztanár a nyolcvanas években, aki könyörtelen volt azokkal, akiket nem áldott meg a Jóisten tehetséggel. Még ma is undort érzek az illető iránt, pedig már a negyvenes éveimet taposom. Természetesen nem írom le a nevét, hiszen nem szeretnék elégtételt venni, csupán szeretném alátámasztani, hogy igenis létezik olyan, hogy valaki évtizedek távlatából sem tud feldolgozni különféle megalázó helyzeteket.
Szóval, rettenetesen féltünk. Még az osztályfőnökünknek sem mertük elmondani. Nem beszéltünk róla sem szüleinknek, sem barátainknak. Csak éveken keresztül féltünk... talán ez természetesnek tűnk akkoriban.
A körmös a nyolcvanas években teljesen elfogadott volt. Az ilyen típusú fenyítések nem is ütötték át nálunk az ingerküszöböt. Még akkor sem, amikor Peti nevű osztálytársam körmére akkorát sózott a tanár, hogy eltört a vonalzó.
Bíztunk abban, hogy lehiggad és nem kezd el őrjöngeni. Ugyanis amikor bekattant, tört-zúzott. Azon túlmenően, hogy darabokra törte a gyerekek rotring ceruzáját, ha nem tetszett neki az alkotás, képes volt széttépni a rajzlapot és - most figyeljenek -, megetetni a gyerekkel. Mindenki szeme láttára, apránként be kellett tömnie a szájába és le kellett nyelnie a saját rajzlapját. Persze, mindeközben üvöltött.
Sosem felejtem el. Ezeket nem lehet elfelejteni. Ültem a padban és lapítottam. Próbáltam minden erőmmel arra koncentrálni, hogy megfeleljek az elvárásoknak, nehogy én legyek a következő áldozat...
Ebben a jászberényi iskolában volt egy rajztanár a nyolcvanas években, aki könyörtelen volt azokkal, akiket nem áldott meg a Jóisten tehetséggel. Még ma is undort érzek az illető iránt, pedig már a negyvenes éveimet taposom. Természetesen nem írom le a nevét, hiszen nem szeretnék elégtételt venni, csupán szeretném alátámasztani, hogy igenis létezik olyan, hogy valaki évtizedek távlatából sem tud feldolgozni különféle megalázó helyzeteket.
Szóval, rettenetesen féltünk. Még az osztályfőnökünknek sem mertük elmondani. Nem beszéltünk róla sem szüleinknek, sem barátainknak. Csak éveken keresztül féltünk... talán ez természetesnek tűnk akkoriban.
A körmös a nyolcvanas években teljesen elfogadott volt. Az ilyen típusú fenyítések nem is ütötték át nálunk az ingerküszöböt. Még akkor sem, amikor Peti nevű osztálytársam körmére akkorát sózott a tanár, hogy eltört a vonalzó.
Bíztunk abban, hogy lehiggad és nem kezd el őrjöngeni. Ugyanis amikor bekattant, tört-zúzott. Azon túlmenően, hogy darabokra törte a gyerekek rotring ceruzáját, ha nem tetszett neki az alkotás, képes volt széttépni a rajzlapot és - most figyeljenek -, megetetni a gyerekkel. Mindenki szeme láttára, apránként be kellett tömnie a szájába és le kellett nyelnie a saját rajzlapját. Persze, mindeközben üvöltött.
Sosem felejtem el. Ezeket nem lehet elfelejteni. Ültem a padban és lapítottam. Próbáltam minden erőmmel arra koncentrálni, hogy megfeleljek az elvárásoknak, nehogy én legyek a következő áldozat...
