Nem mindenki tudja követni az átalakuló politikai kommunikációt

Néhány hónappal a jövő tavaszi választások előtt mi lesz a többi párttal? A lenni vagy nem lenni sors között kell választaniuk?

Ha a Momentumból indulunk ki és azt vetítjük a többiekre is, akkor egyértelműen az látszik, hogy a kis pártok vezetése szétesett. Legutóbb lemondott Tompos Márton az elnöki tisztségről, ami arra enged következtetni, hogy sem a párt vezetése, sem a tagsága nem bízik sem önmagában, sem egymásban. Úgy látják, ha a jelenlegi politikát folytatják, kilátástalan akár egyetlen parlamenti mandátumban is reménykedni. A többiek fejében is alighanem megfordult ez a felismerés, mert látják, hogy a Tisza uralja az ellenzéki oldalt. A DK és Mi Hazánk esetében van egy kemény mag, amelynek voksára minden körülmények között számíthatnak, ami talán éppen elegendő a bejutási küszöb átlépésre is. De látható, hogy az MSZP, a Jobbik, a Párbeszéd, a Második Reformkor, a Kétfarkú Kutyapárt és társaik erre aligha lesznek képesek, számukra a következő évek politikai színtereit a helyhatósági és önkormányzati választásokon teremthetik meg. Az elmúlt egy-másfél évben kiderült, hogy a választók már nem érik be annyival, hogy valaki „elmondja” nekik, mennyire rossz a Fidesz által teremtett légkör, hogy rosszul kormányoznak, lopnak és elhanyagolják az egészségügyet, meg az oktatást. Az alapvető probléma azokkal a módszerekkel van, ahogyan ezt kezelik. A sajtótájékoztatók, az MTI-nek átadott közlemények, a közösségi médiában a posztok mára leértékelődtek és hatástalan módszerré váltak. Azt azért hozzátenném: ez nem csak az ő hibájuk. Ebben az is közrejátszott, hogy a Tisza egy új stílussal, új politikai kommunikációval jött elő.

Mi ebben az új? Ugyanazt mondja Magyar Péter, amit korábban minden ellenzéki vezető, immár jó egy évtizede…

A Méltányosságnál a közelmúltban éppen ezt a „másságot” elemeztük. Arra jutottunk, hogy a Tisza Párt a hazai és nemzetközi térben is újhullámos stratégiával, az úgynevezett immerzív-élménypolitikával érte el a sikereit.  Az immerzív politizálás olyan politikai cselekvésforma, ahol az emberek nemcsak nézik vagy követik a politikát, hanem személyesen, élményszerűen részt is vesznek benne, akár érzelmileg, akár fizikailag, akár digitálisan. A politikai cselekvés tehát egy „élményformáló” folyamatban jelenik meg, kezdeményező magatartást vált ki az emberekből, amelyhez a társadalmi valóság aktív alakításának érzete társul. Mindez pedig nem valamilyen nagy, magasztos témaként érhető tetten, hanem a mindennapi esetek bemutatásában jelenik meg, amelyekkel korábban már mindenki találkozhatott és megélhette azt. Említhetem a nagyváradi nagy menetelést, a tiszai vízitúrát is, nagyon sokan csatlakoztak hozzá, gyalogoltak velük, követték őket az országjáráson. Magyar kórházi hőmérős akciói, a gyermekvédelmi intézményeknél tett látogatásai a cselekvésről szóltak, és erre buzdította a követőit is, amikor házi feladatot adott az országnak. Ennek a szinte valóságshownak köszönhetően, az olyan kiábrándult és inaktív választókat is meg lehet mozgatni, akiket az ellenzék a szokásos módszerekkel már nem volt képes elérni. A gyerekotthon szakpolitika, a gyermekvédelem szakpolitika, az egészségügy szakpolitika, az oktatás szakpolitika, de mégis más módon tálalja az embereknek. Sokkal szembetűnőbben, sokkal húsba vágóbban, mint korábban az ellenzéki pártvezetők tették. Ők kiálltak egy pulpitus mögé, elmondták, hogy ezekre az Orbán-kormány ennyi és ennyi milliárddal kevesebbet költött. Bocsánat, de ki tudja elképzelni, mennyi pénz a 350 milliárd forint? Senki. Ékes példái ezek az immerzív politikának. Mikor történt ilyen az elmúlt 20-30 évben a magyar közéletben?

Hungarikum lenne, amivel Magyarországon a kormányoldal kihívói kísérleteznek?

A régiónkban hasonló élményalapú politizálással próbálkozik a szlovák Progresívne Slovensko (PS) párt, amely a regnáló Fico-kormány legnagyobb kihívója. A szlovákiai helyzet lényege, hogy a PS olyan eseményeket szervez és olyan régiókban, amelyek a párt földrajzi választói bázisán kívül esnek, pont a Robert Fico vezette kormánypárt térségét érintik. E kampány központi alakja Ódor Lajos volt kormányfő, aki egy független szakértői kormányt igazgatott fél évig a 2023-as parlamenti választásokig, majd a PS párt EP-választási listavezetőjeként komoly győzelmet is aratott a SMER felett az európai voksoláson. Ezen felbuzdulva indították el a „Lajos kocsma” eseménysorozatot, amely próbálja közelebb hozni a szkeptikus választókat egy magas rangú politikushoz, kitörve az identitásbuborékokból és keresve a közös nevezőket. Ez a kezdeményezés valahol a fideszes Lázárinfók és a Tisza Párt immerzív politizálása között helyezkedik el. Az élmény ez esetben egy szűkebb közösség számára élhető meg, hiszen az események nem online térben zajlanak, ám könnyen érezheti úgy magát a résztvevő, hogy véleményét és gondolatait a közállapotokról megoszthatja egy befolyásos közszereplővel egy sör mellett. Trump is próbált ilyesmit. A beiktatásának napján a tévé nyilvánossága előtt írt alá számtalan rendelkezést, mindegyiket más-más tollal, aztán mint egy rocksztár, odadobta azokat a közönségnek. 

Ön szerint az immerzivitás lesz a 2026-os kampány csodafegyvere? 

Hogy 2026-ban melyik politikai stratégia fog győzedelmeskedni, az a jelenből nehezen jósolható meg. Mindenesetre a Fidesz eddig képes volt tanulni, akár hazai, akár külföldi példákból, így akár maga is megpróbálhatja az élménypolitizálást. A Tisza Párt rövid idő alatt láthatóan merített a Fidesz identitásalapú sikerreceptjéből, de eközben új módszert is bevetett az immerzivitás révén. Ezzel most mintha lépéselőnybe került volna, ám a politikában minden viszonylagos. Ugyanakkor egy választási siker révén, nagyobb nemzetközi figyelem irányulhat az élménypolitizálásra, amely mindenképp új lehetőségeket nyithat a pártok kampány- és kommunikációs eszköztárában, illetve a választókkal való kapcsolatban is.

A Fidesz egyelőre még régi típusú politikát képvisel. Van egy szépen felépített narratíva, amihez történeteket adnak és ezt tálalják a közönségnek.

Pontosan. Legyen szó Sorosékról, a migránsokról, korábban Brüsszelről, most Ukrajnáról. Ezekben a „történetekben” Magyarország mindig valamiféle sértett, lenézett, diszkriminált szereplő, akinek valamiféle nála nagyobb, erősebb ellenséggel kell harcolnia. Mi vagyunk a Borsszem Jankó, Dávid Góliát ellen vagy az okos, fondorlatos parasztfiú, aki túljár a gazdag földesúr eszén. És ennek az arca: Orbán Viktor. Az elmúlt 15 évben ez hibátlanul működött, most elkezdett recsegni, ropogni. 

Hadházy a maga permanens tüntetéseivel nem egy hasonlóan immerzív politizálásba kezdett?

Azok számára, akik újra és újra vállalják, hogy kimennek hívására az utcára, azoknak mindenképpen. Hogy ennek országosan mekkora ereje van? A kormányváltáshoz biztosan kevés. Az a 106 egyéni körzetben fog eldőlni, de ehhez ők kevesen vannak. Abban persze van némi szerepük ezeknek a tüntetéseknek is, hogy jelzik, a választók egy része folyamatosan elégedetlen az ország helyzetével. Hogy ez mennyire lesz igaz a későbbiekben? Most még nem tudjuk. 

Hogyan látja a kis pártok jövőbeni szerepét?

Az MSZP esetében Ujhelyi István valami hasonlóban gondolkodott, amikor egy kis székkel a kezében akarta körbejárni az országot és beszélgetni akart az emberekkel, de mielőtt elindult volna, a párttal elváltak az útjaik. A kisebb pártok túléléséhez a régi politikusoknak kissé a háttérbe kellene vonulniuk. Új arcokat kell találniuk, már most el kellene kezdeni felépíteniük azt a mondanivalót, amit a 2026-ot követő években az új, vonzó személyiségű vezetőkkel képviselni szeretnének. A politika az elmúlt 20-30 évben, most is, és következő években is arról szól majd, hogy ki és hogyan szólítja meg a választót. Olyan korban élünk, amikor azokra figyel a társadalom, akik a többieknél hangosabbak, harsányabbak, és el tudják hitetni, hogy az az igaz, amit ő mond. Ez az „egyetlen igazság” meddig marad hiteles? Két hét múlva is megállja a helyét, vagy a gyakorlatban kiderül az ellenkezője? Erre egyetlen politikus előzetesen tett ígérete sem garancia.