„Nem vagyok sztár, csak egy zenész” – Jankai Valentin útja apja árnyékától az önazonosságig

Minek tartod magad elsősorban? Session zenésznek, ismert embernek, vagy egyszerűen csak zenésznek?

„Úgy indultam, mint a legtöbb zenész: híres akartam lenni, és mindent megtenni azért, hogy minél nagyobb zenekarokban, minél több embernek játsszak. Szerintem ez a klasszikus modell: a fiatal ember elkezd álmodozni, és egy darabig elhiszi, hogy ez a jó út. De harmincéves korára az ember általában lenyugszik, megelégszik azzal, amit kapott, és rájön, hogy elérte a céljait. Nem képzelek többet magamról, mint ami vagyok – nem gondolom, hogy én lennék az ország legjobb dobosa, és nem is kívánok az lenni. Apránként fejlesztem magam, és azt integrálom a játékomba, amit szeretek.”

Zenész családból jössz. Mikor érezted először, hogy a zene benned van, és nem csak körülötted?

„Nálunk apai nagymamám és az apám voltak zenészek. Érdekes, de nem a családi háttér miatt kezdődött, hanem a videójátékok miatt. Öt-hat éves koromban volt egy kedvenc játékom, aminek a zenéje annyira megfogott, hogy elkezdtem rá zörögni, hogy reprodukáljam a ritmust. Így lettem dobos.
 

A családi háttér persze jó megerősítés és hátszél volt. Apám, Jankai Béla, korán felfigyelt erre, és ösztönzött. Stúdiót és kiadót működtetett, így tízéves korom előtt már volt lehetőségem stúdióban dobolni, ő pedig billentyűzött hozzá. Ezek nagyon jó emlékek.”

Volt benned megfelelési kényszer édesapád miatt?

„Abszolút volt. Apám volt a példaképem, de ő olyan típus, aki sosem ismerte el igazán a teljesítményemet. Mindig a maximumot akarta kihozni belőlem, mindig ott volt a ‘de’, hogy ez még nem elég. Most, hogy már hatvan felett van, kezdett el igazán dicsérni, most érzi úgy, hogy kész van a gyerek.

Sokan mondták, hogy biztos könnyebb volt nekem a háttér miatt. Valójában apám és az én zenei világom teljesen más. Amikor bekerültem az első komoly zenekaromba, a Blind Myselfbe, apám azt a közeget hírből sem ismerte. Az ő kapcsolatrendszere egy másik közeghez kötődik. Persze a technikai háttér, a stúdió és a gyakorlási lehetőség óriási segítség volt, de a munka ugyanúgy kellett bele.”

Zavart, hogy sokáig csak „Jankai Béla fiaként” emlegettek?

„Volt, amikor igen. Amikor azt éreztették, hogy nem a saját jogomon vagyok ott, hanem miatta. Kikértem magamnak. De ma már ez nem számít, nincs bennem ilyen ego.”
 

Mit jelent számodra a Triászban zenélni?

„A Triász zeneileg nagy kihívás. Nem sablonokat nyomunk, minden évben mást csinálunk. Van benne egy adag metálosítás is, hiszen a basszusgitáros, a gitáros és én is ebből a közegből jövünk.

Sipos Peti zseniális víziókkal rendelkezik, elképesztő ötletei vannak a látványra. Apám zenei megközelítése más: ő azt nézi, hogyan formáljuk át a dalokat, hogy illeszkedjenek a Triász stílusához. Kálmán Gyuri pedig inkább az előadói oldalt és a menedzsmentet viszi. Jó, hogy fel vannak osztva a szerepek.

Számomra fontos, hogy apámmal és az öcsémmel együtt zenélhetek – ki tudja, meddig tehetjük még meg?

Apám sosem játszott metált. A múltkor mesélt a Prognózis-időkről: hihetetlen, hogy akkoriban egy erősebb lábdobhangzás miatt máris tiltott lett egy lemez. Szerintem hiányoztak belőle ezek a fajta energiák, és most látom az arcán azt az önfeledt boldogságot, amikor a gyerekeivel olyan zenét játszik, amire korábban nem volt lehetősége.”

A Leander Killsben dobosként sokszor háttérben maradsz, mégis rajtad múlik a zenekar stabilitása. Szereted ezt a szerepet?

„Ez egy nagyon jó kérdés. A dobosság tökéletesen tükrözi a személyiségemet: egyfajta ambivalencia van bennem. Szeretek a színpadon lenni, de imádok ‘elbújni’ is a dobok mögé.

A dobosság egy szimbólum: akkor szól rólam a történet, amikor én akarom. Bújhatok a szerelés mögé, de fel is állhatok hergelni a közönséget.

Leander mellett ez a szerep tökéletes. Ő a frontember, ő kommunikál, én pedig csinálom a ‘show-t’. Boldog vagyok a dobok mögött, nem igénylem a folyamatos szemkontaktust a közönséggel.”
 

Ha üzennél valamit a 17 éves Valentinnek, aki épp most kerül be egy nagy zenekarba, mi lenne az?

„Nem üzennék semmit. Kell, hogy elutasítsanak, kell, hogy elfogadjanak – minden pofon és siker az út része. Ha üzennék, azzal megmásítanám az utat, és nem biztos, hogy jó irányba.

A sablonválasz az lenne, hogy ‘kitartás, légy önmagad’, de én inkább hagyom, hogy a dolgok történjenek. Tanulni kell a jóból és a rosszból is. A legfontosabb, hogy maradj önazonos. Én nem vagyok sztár, csak egy zenész, aki lejátssza a bulit, aztán hazamegy pihenni.”